Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Kázmér Miklós: A szófejtésről és az új magyar etimológiai szótárról
magyar vogu] osztják finn lapp had chönt chanta-kunta-kont lúd lünt iont lintu lonte A finnugor alapnyelvi* -nt- hangkapcsolatnak [a finnugor aliapnyelvet nem ismerjük, csak kikövetkeztetni tudjulk egyes sajátosságait] tehát a miagyarban mindig -d- felel meg. Az n + t hangkapcsiolatból a magyar nyelv önálló életében eltűnt az orrhang, a t pedig d-vé zöngésült. magyar vogul osztják cseremisz mordvin finn hal ehül chul kol kai kala három chúram chölam kum kolmo kolme jón pun- pon- puné- puna- punoA mélyhangrendű szavakban a szókezdő finnugor *k a magyarban ch-n keresztül (a Halotti Beszédben még charmul ,háromszor’ van] 7z-vá fejlődött, a finnugor *p pedig / réshanggá. A példaként felsorolt *nt>d, *k [+ mély magánhangzó] > h, *p>f változás ősi szavainkban jóformán kivétel nélkül lezajlott. Régebben a nyelvtudomány azt vallotta, hogy a hangváltozások kivétel nélküliek, ezért hangtörvényeknek nevezte őket, újabban hangfejlődésii tendenciákról beszélünk, szem előtt tartva azt, hogy a számba jöhető szavaik egy kis részében — valamilyen okból — nem történik meg a módosulás. A szabályos hangtani megfelelés a jövevényszavak vizsgálatálban is fontos kritérium. Mostoha, szavunk nyilván szláv eredetű, de hogy melyik szláv nyelvből vettük át, azt a hangtani megfelelések tisztázzák. A szó szláv megfelelői: bolgár maštecha, sizerib-horvát maceha, szlovén maceha, orosz maőicha, cseh macecha, szlovák, lengyel macocha. A kritikus mássalhangzócsoport csak a bolgárban št, tehát az átvétel innen történt. 2. Az etimológia helyességének másik feltétele az egyeztetett szavak jelentésének megfelelése. A szókészlet legősibb rétegébe tartozó elemek rokonnyelvi megfelelői jelentésükben rendszerint vagy pontosan azonosak, mint a felsorolt román nyelvi példákban, illetőleg a finnugor hal, három, jón esetében láttuk, vagy az esetleges különbség könnyen magyarázható. A magyar had szót a .nemzetség’, ,ember’ ( = a nemzetség tagja] jelentésű megfelelőkkel vagy lúd szavunkat a ,madár’-t jelentő finn lintu-val minden nehézség nélkül összekapcsolhatjuk. Megnyugtatóan magyarázhatók olyan különbségek, mint a ház finnugor megfelelőiben előkerülő .kunyhó’, .putrilakás’, .vadászsátor’ jelentésválitozatok — nyilvánvaló, hogy az anyagi kultúra fejlődésével maga a jelölt, a tárgy módosult. 3. Fontos tényező végül minden etimológiában a történeti tények vallomása. Ezek között a szó hangalakjára vagy jelentésére vonatkozó történeti adatok nagymértékben szilárdítják vagy éppen el is döntik egy-egy szófejtés helyességét. Ősi szavaink legrégebbi okleveleinkben az alanyesetben is magánhangzóra végződnek, pl. kerekű, hodu ,haď, utu ,úť stb. Ez a tény a finnugor származtatást erősíti, mivel az alapnyelv szavainak végső hangja ugyancsak magánhangzó volt. Iromba szavunkat azért tarthatjuk biztosan ószlovák jövevényszónak, mert tudjuk egyrészt, hogy az átadott jareba jelentése .pettyezett szürke, tarka’, másrészt, hogy az iromba értelme a miagyar régiségben [a nyelvjárások egyrészében ma is] ,tarka, kendermagos’. A mai .otromba’ értelme már egy jelentésváltozás eredménye: Jelentésátvitel a szavak hasonló hangalakjának alapján. A vizsgált szó nyelvtörténeti adatai mellett fontosak a történeti (társadalomtörténeti, művelődéstörténeti, településtörténeti] vonatkozások. Ősi szókészletünk finnugorsága nemcsak az említett hangtani és jelentéstani kritériumokkal bizonyítható, hanem azzal is, hogy a rokon nyelvi elemekkel egyeztethető szavaink a természeti népek alapvető fogalomkörébe tartoznak: tesfrésznevek, rokonságnevek, természeti tárgyak és jelenségek nevei, állat- és növénynevek, számnevek, elemi mozgások, érzékelések nevei, névmások. Jövevényszók megítélésében mindig tisztázni kell, megvolt-e az érintkezés valamilyen lehetősége az átadó és átvevő nyelv között. Török, szláv, német jövevényszavaink 336
