Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Nagy Barna: A filozófusi Böhm Károly
egyáltalán nem veszi figyelembe. A következtetés és a logikai formák gondolata szinte magától értetődően vezeti el minden idők legnagyobb filozófiai kérdéséhez, az igazság problémájához. Elvetette a szubszíanciális igazság bevezethetőségét a logikába annak megismerhetetlensége miatt, s ennek megfelelően szerinte a transzcendentális igazság sem lehet a dolog igazságának mértéke, s ha a tárgyak világa avagy annak képe sem tüntet föl olyan vonást, amely azt igazzá tenné — akkor szerinte kizárólag az ítélés aktusa az, amelyben az igazság megnyilvánulhat. Következésképpen sosem maga a tárgy igaz vagy téves, hanem csak a róla szóló ítéletünk. Ez a felfogás igen régi, pontosan formálva Aristotelesnél jelent meg először. Filozófusunk azonban egy ponttal tovább megy, mint a görögök „legegyetemesebb szelleme“. Szerinte nyilvánvaló, hogy az igazság maga nem található meg a szubjektumban, mert a képzet önmagában sohasem lehet igaz; de ugyanezért a predikátumban sem, hiszen ez is valami tárgynak a képzete. Az igazság — úgymond — csak a kettő közötti kapcsolatban állhat, abban fejeződik ki. Ezt a gondolatot a logisztika i9 igazolta, de anélkül, hogy megengedné a szubjektumpredikátum típusú kijelentések létezését, 9 egyáltalán a korTespondencia-elméletet, valamint a valóságra való hivatkozást. Böhm Károly e halvány gondolatát azonban elhomályosítja a létezésnek mint abszolút pozíciónak fogalma, amely a létet állítmányként tételezi föl. Ez az okoskodás nyelvészetileg i9 teljesen hibás, hiszen az univerzá- liáknak, mégha lennének is ilyenek, főnévi meghatározásokat tulajdonít, holott az egyetemességek viszonyait kizárólagosan formális tulajdonságok jellemezhetnék. Innen Böhm igazságról vallott nézeteinek az az eredménye, hogy az igazság é9 valóság egy é9 ugyanaz, tehát az igazság nem logikai, hanem ontológiai kategória. Ez azonban éles ellentétben van a logikáról mint önálló tudományról alkotott korábhi felfogásával, különösen azzal az elgondolással, hogy az igazság és érték az ontológiai értelemben vett létezés abszolút priusza, amely mint ilyen, lényegileg zárt rendszer, 9 nem azonosítható a valóságos világ tárgyaival vagy akár eseményeivel. Ez a logikai elmélet teljesen hibás, mert tételei ellentmondásban állnak egymással, másfelől pedig azért, mert egy logikai elmélet igazságát vagy hamisságát csak a „me- tatudomány“ tudja eldönteni, 9 ennek ellenőrzése nélkül érvelései igazolhatatlanok maradnak. Böhm sohasem tért ki a számok 09 a számviszonyok szubszisztenciójának problémakörére, az aktuális végtelenség fogalmára, a matematikai szimbólumrendszer és a nyelv összefüggéseinek tárgyalására. Igaz, hogy ez a pszichologizmus alapján egyáltalán nem tisztázható. Sokan vannak, akik ezt a logikai elméletet elfogadják, de ezeket túlnyomórészt személyes szálak fűzték Böhmhöz. A gondolatsor lehet elegáns, lehet egyéni világnézet, de a kutató elemzés előtt összedől. Böhm Károlynak tehát nem sikerült egy olyan logikai rendszert létrehoznia, amely formalizálható s alapgondolatainak kidolgozottsága teljesen ikorrekt. Ennek okát abban látom, hogy a logikába illetéktelen intencionális szempontokat vezetett be, s pszichologisztiku9 filozófiai alapokra igyekezett helyezni azt. Ez ellen már Kant 19 okikai tiltakozhatott volna, hiszen szerinte legfeljebb a tiszta ész kritikája, de semmiesetre sem a metafizika lehet olyan prolegomena, amelyre logikai elmélet következhetik. Minden logikai elmélet csúcspontját a tudomány fogalmáról adott felfogás mutatja. Böhm elismeri a tudás élv- és haszonértékét, de kellő módon hangsúlyozza annak önértékét. De gondolatai itt i9 megalapozatlanok. Occam híres borotvája azt a gondolatot fejezte ki, hogy „a létezőket nem szabad szükségtelenül szaporítani“, s ez olyan elv, amelyről minden tudományos filozófiát megihlet. Mikor Böhm Károly jellemezni akarja a logika szerepét a szellem éltében, a hindu kozmológia misztikus téziseit veszi elő: e logikai doktrína tehát egy epifilozófiában végződik: s még egy misztikus utóirata is van. Eszerint a tudományok alapja „a Nagy Szellem“, amely egyesül a „Kis Lélekkel“, 9 épp ez teszi lehetővé a megismerést. Talán mitikus fogalmazása ez annak a pauleri gondolatnak, hogy alany és tárgy logicitását nem úgy magyarázzuk, hogy a tárgy függ az alanytól, hanem mind a kettő egyaránt függ a logikai princípiumoktól, vagyis azokhoz igazodik. Ha a Carnap-féle toleranciaelv nem engedné meg, hogy olyan logikai rendszert állítsunk fel, amilyent alkalmassági szempontjaink megengednek, Böhm egész gondolatvilága pusztán történeti értékkel bírna. Az igazság Böhm szerint posztulátum, amely a jelentés önállításához tartozik. Az Én realizálja magát a valóságban; 9 a tudomány értéke abban nyilatkozik meg, hogy a tudás az egyetemes 327
