Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Nagy Barna: A filozófusi Böhm Károly
amelyet létrehozunk,, tehát csak egy centrum körül különböző távolságokban elhelyezett, azaz belőle kifejtett visszahatások hálózata. Ennek a hálózatnak átértése a tudomány. A tudomány tárgyi jelleggel rendelkezik, amennyiben fogalmaink megfelelnek a belőlünk kikényszerített képzelteknek. Igaz ugyan, hogy Böhm egyes gondolatai^ nem egyszer olyan értelmezést engednek meg, hogy maga a valóság is pusztán képzet, és semmi több (IV. p. 15), s ez nyilván ontológiai értelemben vett szubjektív idealizmust jelentene, de nem szabad elfelednünk, hogy szerinte az Én realiter benne van minden egyes dologban mint annak „magam“-Ja. A tudomány már az érzéki megismerésnél jelen van. Majd jelentések rendszerévé szerveződik. Az Én Böhm felfogása szerint csak azáltal ismer meg valamit, hogy önmagával azonosít. Ez az azonosítás a megértés intuíciójával történik; a megértés tehát minden megismerés középponti mozzanata. Ebből viszont világos, hogy az intuíció nem a megismerés egy külön neme, mint Bergson, Losskiij és mások gondolták, hanem minden megismerés eredendő gyökere. Böhm a felfogásával igyekszik magát minden irracionalista filozófiától elhatárolni. De nagyon logikus módon határolja el magát a kanti gondolatkörtől. Kant, mint ismeretes, azt tanította, hogy a fogalmak tartalmak nélkül üresek, szemléletek fogalmak nélkül vakok. Böhmnek erre vonatkozólag az a megjegyzése, hogy semmiféle fogalom vagy gondolat sem lehetséges tartalom nélkül, tekintve, hogy az érzéki és értelmi megismerés csak együttvéve adják a megismerés teljességét. Ami közvetlenül adva van, az mindig az érzéki adatok összessége, amelyről Böhm kijelenti, hogy belőlünk, de mégis tőlünk függetlenül állt elő. A következő stádiumban az Én rendezi az anyagot és formáját, a rendezett anyagot elismeri, jóvá hagyja. A tudomány az így létrejött igazolható ismereteredmények összessége. Nem nehéz belátni, hogy a logika két részből fog állni: az egyik a gondolkodás tartalmával vagy jelentéstannal, a másik az elrendezés elméletével foglalkozik. Az elrendezés formái mindig a tartalom önformái, az egyes formák pedig azok a módok, amelyekben az öntudat magát állítja. Bölcselőnk kifejezetten hangsúlyozza, hogy a jelentések eredendő forrása nem az intencionális aktus, hanem az azonosítás, amelynek segítségével megérteni valamit annyit tesz, mint egy képzetet az öntudat életmozzanatává tenni. A jelentések alaprétegét az ősjelentések képezik, melyek azoknak a funkcióknak megértését tartalmazzák, amelyekkel minden Én-egész fenntartja magát, s ezért minden megértésnek alapszövedékét adják. A perceptuális ismereteknek konceptuálisakká változásával fogalmi jelentések állnak elő, majd az Én realizálja magát a szenzibilis valóságban azáltal, hogy felfogja az empirikus realitás logikai tulajdonsgait. Ezáltal az érzéki valóság a jelentések egzisztenciális posztulátumává válik. A jelentések összefüggését ítéletekben hagyjuk jóvá, amelyeknek neve Böhm szerint ős- vagy létítélet, mert a létnél egyebet nem tartalmaznak. A modern logika ezt a felfogást, amely szerint a lét abszolút pozíció, megsemmisítő bírálatnak vetette alá. A továbbiakban Böhm szerint, tekintve, hogy minden akció az Én-ből indul ki, valamennyi lehetséges ítéletünkben egyedül az Én szerepelhet abszolút alanyként. Az önkéntelen projekciót a kauzális forma vezeti, ennek tudatos alakja az ítéletforma, amelynek nyelvi kifejezése a mondat. S tekintve, hogy minden gondolkodás ítélés, s minden ítélet mondatban valósul meg, Böhm azt állítja, hogy az egész kiifejezéstan benne foglaltatik az ítélettanban. Minden ítélésnek nélkülözhetetlen preszuppozíciója az Én öntudatossága, s minthogy ezt a létítéletben fejezzük ki, minden ítélésben benne kell rejlenie az ősi létítéletnek. Létítéletek ezek szerint azok volnának, amelyeknek állítmánya az est copula; ezt a koncepciót a logisztika azonban szintén megsemmisítő kritikának vetette alá. Böhm szerint a minősítő ítéletek, melyek az Én és Nem-Én valamilyen viszonyát jelzik, az ősítéletek szintjére emelkednek. Abból a felfogásból kiindulva, hogy az ítélet és következtetés elmélete az elrendezés tanához tartozik, önként adódik az a gondolat, hogy az ítélet nem ismeretgyarapító funkció. Bölcselőnk szerint valamennyi ítéletnek azonos struktúrával kell rendelkeznie. Arra, hogy ez milyen képtelen gondolat, a matematikai analízis hívta fel a figyelmet. Böhm Károly elhatárolja magát az ítélet voluntarisztikus elméletétől, megjegyezvén, hogy ítélés és következtetés kizárólag csak értelmi funkciók. Böhm Károly ezt az elméletet átviszi a logikai következtetések problémakörére, és következetesen érvényesíteni igyekszik azt az alapgondolatát, amely szerint a deduktív elmélkedés alapfunkciója az Én önfenntartása. Mind az ítélet, mind a következtetés elméletben a hagyományos állásponton marad, az újabb eredményeket 326
