Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Nagy Barna: A filozófusi Böhm Károly
Itt jegyzem meg, hogy a legjelentékenyebb magyar gondolkodónak, Pauler Ákosnak egyáltalán nincs igaza, amikor azt állítja, hogy Böhm szerint maga a valóság csak általunk kivetített kép. Főműve első kötetében — 1883. I. p. 15 — Böhm azt állítja, hogy ismereteink tárgyát egyedül saját képzeteink alkotják, de hozzáteszi, hogy ezeket nem mi hozzuk létre, hanem az „x“ — ami a kanti filozófiában megfelel a magánvaló dolognak. Ennek megfelelően a főmű első része két szakaszra oszlik: a létezési és az ismerési mechanizmusra. Az elsőhöz tartozik a kauzális viszony. A modern filozófia megmutatta, hogy a kauzalitás a természettörvények summája; Böhm Károlymak érdeme, hogy ezt nem tartja babonának, mint például Wittgenstein, Caprnap, Ayer stb., de érvényességét a szubjektív jelenségvilágra korlátozza. A tér és az idő hasonlóképp szubjektív szemléleti formák, s Böhm Kanthoz hasonlóan — így próbálja megmagyarázni a matematikai létezést, mert már a legegyszerűbb algebrai kijelentések is szemléleteken alap szanak. Hogy e tézis mennyire hamis, azt három oldalról mutatták ki. A geometria isten kezében volt, de a földre szállt, s ez Bolyai és Lobacsevszkij érdeme. A Böhm- féle tér- és időelmélet megfelel a newtoni fizika konstellációjának, ezt azonban megdöntötte az Einstein-féle fizika. A Zermelo—Fraenkel-féle halmazelméletek pedig végérvényesen bebizonyították, hogy a matematikához nem szükséges semmiféle szem lélet. A létezési mechanizmus alapfunkciója a cselekvés. Eszerint a cselekvés változás, de — minthogy a cselekvés maga a lényeg megnyilvánulása — illogikus elgondolásnak tartom, hogy hatásának jelzője az okság lenne, amely Böhm Károly szerint bevallottan az' értelem egyik kategóriája. Magát a lényeget azonban filozófusunk nem tudja megmagyarázni. Ugyanakkor bölcselőnk azt állítja (í. p. 213], hogy a természettudományos hipotézisek is egytől egyig fundamentális ellentmondásokban rejlenek, tudniillik logikai előzményekként lépnek föl, holott csak szemléleti konstrukciók, amelyeket fantázia rajzol a kutató elé. Fichte volt az, aki a tevékenységet filozófiai alapfogalomként fogadta el. Böhm Károlynál a tevékenység folyománya a cselekvés, ezt azonban logikai funkciónak nyilvánítja. A továbbiakban azonban kiderül, hogy egyetlen intuitive ismeretes cselekvésünk az öntudat tevékenysége. Ez megmutatja, hogy a Deseantes-t oly indulatosan elutasító Böhm Károly mégiscsak az evidenciában találja meg az összes lehetséges, igazságok értékjelzőjét. Tény az is, hogy a magánvaló dolog vagy az „x“, amely befolyásolja érzékeinket, s ezáltal értelmünk kategóriarendszere elénk állítja a jelenségvilágot, az előbbi mondat szerint ugyancsak valamiféle pszichikus evidencia által biztosítható. Mindez így néz ki Böhm Károlynál, de ez az, amit Kant a „filozófia botrányának“ nevezett. Amit Böhm Károly a cél mivoltáról ír, az teljes gondolatátvétel a kanti filozófiából, így erre nem térek ki. A mű második kötete, amely A szellem élete címet viseli, jobban ragaszkodik a tapasztalati tudományokhoz, mint az összes közül bármelyik. A reflex fogalmának szinte pavlovi előlegezését adja; némely helyen lenyűgöző keveréke a logikának, pszichológiának és agyfiziológiának. Legmélyebb fejezetében az értelmi funkciókat az ösztönös tevékenységből eredezteti, megfeledkezve arról, hogy az egész elmélet sarkköve a tudat felsőbbrendűsége az extramemtáli® valósággal szemben. Művének legfontosabb része az axiológia vagy értéktan, melyet a mű harmadik kötete foglal magában. Eszerint a világ nemcsak abból áll, amit az ontológiai értelemben vett létezők alkotnak benne, hanem abból, amit a szellem a maga saját erejéből hozzátesz. Világunknak ez a része — úgymond — határozottan fontosabb, mint a már meglevő, mert ezzel belevisszük a világba a magunk szerény, de annak fennállásához nélkülözhetetlen gondolatait. Böhm szerint a filozófiát egy hipermetafizikai fogalomban kell egyesíteni: ennek egyik fele a való világ képe [vagy az ontológia) és a kellő világ ideálja (a deontológia). (Az Ember és Világa III., VI—VII. lk.) Az axiológia megállapítása röviden az, hogy mind a hedonizmus, mind az utilita- rizmus alacsonyabbrendű értékelési szempontok, tekintve, hogy az érzés az értéknek nem mérője, csak mutatója. A tetszés alapítélete fölé egy magasabb fokú ítélés helyezkedik, amely megmutatja, hogy nemes csak az intelligencia. (L. p. III. 185.) De, tekintettel arra, hogy Böhm Károly a logikai függést összetéveszti a lélektani függéssel, ennek az elméletnek mélye egy teljesen ki nem mondott pszichologizmus. Böhm 324
