Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Tőzsér Árpád: Problémáik a népköltészet fordítása körül
Tőzsér Árpád problémák a népköltészet fordítása körül Ha a műfordítás általában problematikus (lásd például Olgierd Wojtasiewicz véleményét a műfordítás lehetetlenségéről, idézi A. Popovič: Poetika umeleckého prekladu című művében), akkor a népköltészet fordítása különösen az. Hiszen ha a népköltészet kollektív alkotás, akkor a „fordítója“ is csak egy közösség lehetne. Roman Jakobson szerint a folklór-alkotást már a lejegyzés is deformálja, más kategóriába sorolja at. Mennyivel inkább deformálja hát a műfordítás, amely nemcsak hogy^ „kimereviti (konzerválja, azaz deformálja) a műre irányuló közösségi alkotó cenzúra (Jakobson kifejezése!) egy szakaszát, de a „cenzúra“ közösségi szempontjait egyetlen szemponttal (a műfordító egyéniségének szempontjával) helyettesíti. De miről is van itt szó tulajdonképpen? , „ , . .... „ . Jakobsontól származik a folklór-langue, illetve irodalom-parol párhuzam is. „Miként a langue, a folklór alkotás is személyek fölötti és csak potencionálisan létezik, csupán bizonyos normák és impulzusok összessége, a Jelenben is érvényes hagyományok váza..“ (Roman Jakobson: A folklór sajátos alkotásmódjai. Ezzel szemben az irodalmi alkotás „egyéni teljesítmény“, az író a langue rovására egyénit! művét, fejezi ki legszemélyesebb élményeit, s utalja ezzel a műalkotást a parole körébe. ^ Ez az éle9 határvonal folklór és irodalom között teljesen kizárná a nepkölteszet fordításának lehetőségét. Hiszen a műfordító a „személyek fölötti és potencionálisan létező“ folklóralkotást csak személyes alapon, „egyéni teljesítményként“ reprodukálhatja, azaz csak irodalmi alkotássá teheti. S ez az irodalmi alkotás akkor válna ismét foklórrá, ha valamiképpen visszakerülne a közösség „preventív cenzúrája“ ala. Valahogy úgy, ahogyan Petőfinek nem egy népdalutánzata (a népdalutánzat sok tekintetben rokonságot mutat a népdalfordítással, éppen ezért mondanivalóm érthetőbbé tétele érdekében én itt szinonim-fogalmakként kezelem őket) valóban „visszakerült“ a nép ajkára, a közösség elfogadta (persze, bizonyos adaptációk után), s ezzel langue-, azaz folklórténnyé tette őket. De enélkül az oda-vissza út nélkül a népdal utanzasa (fordítása) a jobbik esetben megmarad irodalmi alkotásnak, a rosszabbikban olcso atati- nvomatnak. (A probléma megérdemli a fokozottabb figyelmet: a „visszafogadas letételeit vizsgálva ugyanis fény derülhet a „közösségi alkotó cenzúra“ néhány olyan szempontjára is, amelyeknek szem előtt tartásával a nepkölteszet „fordítása na nem ás lehetségessé, de talán lehetségesebbé válik.) ^ Miért fogadta el hát a népközösség Petőfi Alkuját (a közismert Juhasz legeny, szegény juhász legény kezdetű dalról van szó), s miért maradt meg Kölcsey Hervadsz^ népdalutánzatnak (ha nem utánnyomatnak)? Má9 szóval: mi akadályozza (segíti) az alkotást a fent említett „oda-vissza úton“? A legkézenfekvőbb választ megint csak Jakobson kínálja: míg a folklóralkotás „személyek fölötti... csupán bizonyos normák, impulzusok összessége, a jelenben is érvényes hagyományok váza“, addig az irodalmi alkotás „egyéni teljesítmény , az egyéni hangulat, affektus, esztétikai hajlam kifejezése a langue rovására. Egy népdalutanzat (vagy — fordítás) tehát annál közelebb áll a folklórhoz (az eredetihez?), minél inkább személyek fölötti... s csupán bizonyos normák, impulzusok összessége, stb., stb.; s annál „visszafogadhatatlanabb“, minél több benne a normától eltérő, az egyéni hangulat, a sajátos szóhasználat (Isten hozzád / Keblem hű lánykája!), stb. ^ ^ A kérdés bonyolult, a határozott állásfoglalás kockázatos lenne, de egy észrevetene. próbáljuk meg legalább a problémakör tágítását! 306
