Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Tőzsér Árpád: Problémáik a népköltészet fordítása körül

Ki ne ismerné a történetet: Nagy Lajos egyszer azzal ugratta József Attilát, hogy a költők közönséges hazudozók. S állítását ezzel a példával illusztrálta: A költő szereti az almát, s erről a szenvedélyéről versben akar vallani. Leírja az első sort: Legjobb gyümölcs az alma. S mindjárt melléje írja a másodikat is: Amit nagyon szeretek.

S mivel a „szeretek“ sorvég szinte kínálja a „retek“ rímet, gyorsam kijavítja az első sor almáját retekre. A forma kedvéért lemond a tartalom igazságáról.

Nehéz lenne eldönteni, mi igaz ebből az anekdotikus történetből. Egy azonban bizonyos: a romantikus-realista költő az „álma“ egyszeri (egyéni) igazságához tartja magát, a modern költő a „retek“ lehetséges (általános, egyetemes) igazságához. (Mert miért ne szerethetné a költő egy más alkalommal — vagy mondjuk egy másik költő — a retket is?) Más szóval: a romantikus-realista költő az élményből csinál verset, a modern költő az élmény lehetőségéből. Halamról írtam le egyszer: „... nem éli a dolgokat, hanem már átélteknek veszi őket, nem a tapasztalás folyamatát imitálja, hanem a már kész tapasztalatokat fogja új minőségbe...“ Mindez — úgy hiszem — a modern költészet egészére is érvényes. A modern költőt nem a különös, hanem az általános (az egyetemes) érdekli, pontosabban a különöst is általánosnak, egy őt megelőző „egyetemes személy“ (közösség) által már megélt, tehát evidens élménynek fogja fel. Ezt az „élményfelettiséget“ (de inkább „érzelemfelettiséget“) nevezték a francia parnasszisták „impassibilitée“Hnek, s az irodalomteoretikusok (Eliot óta) „személytelenségnek“. S ebben a „személytelenségben“ a modern költészet alkotásmódja a folklór alkotásmódjára emlékeztet.

S az óvatos „emlékeztet“ itt nem véletlen, hisz a modern költészet „személytelensége“ távolról sem azonos a folklór személyfelettiségével, kollektív jellegével, de a népköltészet fordításának érdekében már a hasonlóság tényéből is hasznos következtetéseket lehet levonni. De egyébként is: amennyiben a modern költészet „személytelensége“ is csak látszat-személytelenség (hisz a legszemélytelenebb anyag is a költő személyisége, egyénisége által áll művészi rendbe, kompozícióba!), és sokkal inkább, egyfajta személyfölöttiségre, egy egyetemes élmény kifejezésére törés álcázása, any- nyiban a népköltészet és a modern műköltészet csakugyan analóg jelenségek.

Persze, a különbségek az egyezések ellenére is nyilvánvalóak. Különbség van például az alkotás diakróniájábam. A népköltő nem normák szerint tesz hozzá vagy vesz el a kész szövegből, ezek a normák az egyének sorának önkifejező munkája közben, tehát mintegy fokozatosan épülnek bele a folklóralkotásba. A modern költő már eleve bizonyos egyetemes-civilizációs követelmények, közösségi normák szerint ír. (Gondoljunk például Tamdori Dezső ragokra, képzőkre, tehát a nyelv — s az ember — alapviszonylataira szikárított költészetére, arra, hogy a „normákat“ szállító információelmélet és egyéb tudományok miilyen tért hódítottak és hódítanak a költészetben!)

A modern műköltő a „retek“ lehetőségét tudja (lásd: egyetemes élmény, információelmélet stb. ), s ezt a tudását beleélő képességénél fogva esztétikummá „emberiesíti“; a népköltő nem lehetőségekben gondolkodik, hanem ki akarja magát fejezni. Ha az élménye tehát azonos az „alma — szeretek“ végű sorpárral, akkor úgy hagyja. De miközben a bántóan rímtelen szöveg a közösségben körbe jár, megfordul olyan népköltő száján is, akinek élménye a „retek-szeretek“. A közösségnek ez a tagja a diisz- szonáns sorpárt gátlástalanul saját élményéhez igazítja, s ezzel harmonizálja. Megállapíthatjuk tehát, hogy az eredmény az első s második esetben is a forma irányában ható formai-tartalmi szelektálás. Csak az első esetben a szelekciót — bizonyos közösségi normák, információk alapján — egyetlen személy (a „műköltő“) végzi, a másik esetben maga a normák és információk hordozója és alakítója, a közösség.

A népköltészet és modern műköltészet között jelentősek persze a különbségek nemcsak az alkotás módját, de anyagát illetően is. Közhely, hogy a népköltészet (paraszt költészet, pásztor költészet) anyaga hozzávetőlegesen a hűbéri társadalom élménye, a modern műköltészeté az ipari civilizáció. A hűbéri társadalom termelésének (termelési eszközeinek) differenciálatlansága következtében a jobbágy — (később a paraszt ) s pásztor közösség minden egyes tagja hasonló műveltséggel, ismeretekkel, készségekkel rendelkezett, a közösségben vándorútra induló szöveghez tehát valameny- nyi ugyanazzal az avatottsággal, hozzáértéssel nyúlt. Az ipari társadalomban a munkamegosztás az ilyen alkotó közösség kialakulását szinte teljesen lehetetlenné teszi. A munkás nem a termelés egészével van kapcsolatban, az esetleges „ipari folklór“ képi

397