Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)
Äkos talán még akkor eszébe jutott, amikor föltérdelt azon az ágyon. Amikor átlépte azt a ... Hogy is hívják tulajdonképpen? Mindenki csak G untainak szólítja, már amiennyire egy süketnémát meg lehet szólítani. „Gurtni“... Micsoda név! Honnan ragadt rá vajon? A gurgulázó hangról, ami olykor kijön a torkán? Vagy onnan, hogy két karjával olyan könnyedén emeli föil a a legnagyobb terhet is, mintha gurtnin emelné? Äkos... Menekült a gondolattól, amely eszébe juttatta a fiatalon meghalt repülőhadnagyot, a legdélcegebb, legjobb svádájú, legstrammabb fiút, akit valaha ismert. De Ákos neve most már kitörölhetetlenül ott kísértett a gondolatai közt. Két vagy három napig mintha nem is létezett volna, s most, nesze, itt van, belülről vájdossa a homlokát. Most, amikor már késő, amikor ő már földig alázta magát. Eh, Äkosl Halottal miit lehet kezdeni? De a halott, huszonnégy éves fiú arca (Megvan! Erre az arcra emlékeztette őt akkor, a hét eleién, az a frissen borotvált, timsószagú másik, ott a szegényházi kuckó ágyán, amikor odaguggolt mellé!), alakja, szava mind sűrűbben jelent meg a gondolatai közt, egy percig sem hagyta nyugodni. A lelke legmélyén — az ösztönei alatt vagy fölött, ki tudja — úgy érezte, kell léteznie valami állandónak, valaminek, amit a halál nem szakíthat ketté. Äkos! Igen, Ákos jelentette számára az ideális, boldog, tiszta szerelmet. Azt, amellyel egy életben csak egyszer találkozik az ember, s amelyet, ha egyszer elszalasztja, örökké visszasír. Valahol a kertben, a lekváros kenyeret tartva, gondolt rá utoljára, s akkor az a másik, az élő kiszorította a képzeletéből. Most az a másik szűnt meg számára lélezni, de a halott emléke hiába tölti be minden porcikáját, csak a lelkiismeretét furdalja, ha rágondol. Milyen szép lett volna, ha ellenáll! Äkos már halott, s ő hűen hozzá, tisztán követné a túlvilágra. Milyen jó Györgyinek, aki itt kuporog mellette, aki állhatatos tud maradni. Nem. Györgyivel ilyesmi sohasem történhet meg. Ó, ha legalább imádkozni tudna! Érezte, hogy álmos, fáradt, összetört, de nem tudott elaludni. Odakint lassan egész sötét lett. — Most kezdődne a föltámadási körmenet — szólalt meg Györgyi. — Ha lennének, akik részt vesznek rajta. — Volt valami felszeg, valami bocsánatkérő a hangjában, mintha szégyellné, hogy íme, ő, a rendszeres gyónó-áldozó sem merészkedik ilyenkor az utca túlsó végéig, a katolikus templomba. De a nővére alig hallotta, mit beszél. Csak ez a szó ütötte meg a fülét: feltámadás. Föltámadás... Äkos... Éjfél lehetett, amikor nagy nehezen elnyomta az álom. Álmában isi Ákost emlegette. Hajnalban fölébredt, először nem tudta, hol van, aztán fokozatosan kitisztult az agya. Ott érezte maga mellett Györgyi egyenletes, nyugodt lélegzetét. Fölkelt, kibotorkált a folyosóra, föl a lépcsőkön. A garzonszoba ajtaja előtt megállt, megnyomta a kilincset. Be volt zárva. A laboratórium ajtaja meg a pultra nyíló ajtó szintén. Már pirkadt, a földszinti folyosón jól lehetett látni. Tárva hagyta a pince lépcsősorának az ajtaját, meg az alsó pinceajtókat is végig, s visszatapogatódzott oda, ahol a többiek feküdtek. Az anyja fekvőhelye mellett meglátott egy kézitáskát, kotorni kezdett benne. — Ki az? Mi az? — Miit keresel? Magda, ite vagy az? — riadt föl az anyja. — Csak a laboratóriumba megyek, a tablettámért; ami nálam volt, kiszóródott, nem akarok most keresgélni. Megtalálta a kulcsokat, visszament a földszintre, s betett maga mögött minden ajtót. A laboratóriumban sötét volt. Meggyújtotta a villanyt. Äkos... 300
