Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)
Az orvosné leültette, megtámasztotta a fejét, s valami csöppeket adott be neki. — No végre kezdesz jobb színbe jönni — lélegzett egy nagyot a csinos szőke asz- szony, s kiment az előszobába, mert szólt a telefon. — Deske hívott, hogy mi lesz a vacsora, hogy majd meghal éhen — mondita, amikor visszajött. Aztán megint kiment. A konyhából edénycsörömpölés hallatszott, aztán sült hús illata áradt szét a lakásban. Györgyi már nem hallgatott zenét, valami könyv fölött gubbasztott az egyik karosszékben. Ő aludni próbált a pamlagon, ahova Emmi néni ültette, de nem jött álom a szemére. __ Leszállt a pamlagról, fölhúzta a cipőjét, és elköszönt. Györgyi értetlenül bámult utána. Még mielőtt a köszönése az orvosné tudatáig hatolt volna, becsukódott mögötte az ajtó. Napok teltek el vagy évek, ki tudja? Másnap a süketnéma férfi ott dolgozott ismét a gyógyszertári kertben, s a lány megint vitt neki tízóraira karaj kenyeret, de azt most ő maga kente meg, nem az anyja. Minden figyelmeztetés nélkül kente meg és vitte ki a kertbe, az anyja nem iis látta. Amikor az anyjának eszébe jutott, hogy itt a tízórai ideje, ő intette le, hogy már ne fáradjon. Ez így ment péntekig. Két vagy három napról lehetett szó csupán, de neki úgy tűnt, mintha egy-egy napba hetek sűrűsödtek volna össze. S az éjszakák, azok voltak csak förtelmesek! Az ágyban valami fülledtség fojtogatta, s ha kinyitotta az ablakot, a tavaszi levegővel távoli, tompa dübörgés hatolt be a szobába. Valami állandóan morajlott körülötte, a levegőben, a földön, a föld alatt s testének sejtjeiben. Naponta csaknem annyi órát töltöttek az óvóhelyen, mint a lakásban. Lajos bácsi nem maradt itthon, csak egy napig, amíg a leltárral el nem készültek. Aztán az orvosné költözött hozzájuk, meg az evangélikus papék a szomszédból: nagy bőröndökben magukkal hozták megmenteni való ruháikat, értéktárgyaikat, így rótták a lépcsőket naponta tízszer is, gyerekestül, bőröndöstül, óvóhelyre le, óvóhelyről vissza. De mindez valahogy nem tudta igazán fölkavarni — mintha lepergett volna róla. Az a mély morajlás, amit maga körül és magában érzett, nem innen származott. Nem is akkor, a garzonszoba ajtaja előtt figyelt föl rá először, hanem még azon a dél- előttön, amikor ott állt a férfi háta mögött, kezében a lekváros kenyérrel. Igen, határozottan tudja már, akkor fogta el első ízben ez a furcsa, nyugtalanító érzés, ez a tudat alatti izgalom, amely azonban mihamar nagyon is tudatossá vált. A garzonszoba ajtaja csak a határkő volt a tudat alatti és a tudatos között: ott, a folyosón állva szökött föl az értelméig az addig valahol mélyebben meglapuló ösztönösség, ott döbbent rá, mit is akar tulajdonképpen. Mert az sem volt számára újság, amit a garzon ajtaján át az anyjától hallott. Mint amikor a gyerek éveken keresztül sejti, sőt, tudja, hisz megleste a kulcslyukon, a rosszul záró ablakredőny lécei között, hogy a karácsonyfát nem angyalok hozzák, hanem a szülei veszik és díszítik föl, s a szülei már célozgatnak is az igazságra, csak éppen nem mondják ki kereken, ő is már évek óta sejt, érez, lát, hall, tapasztal valamit: elejtett félszavakat, elkapott pillantásokat, itt-ott holmi fájást a mellkasában, valaki valamikor a fejét csóválta, néhányan összesúgtak a háta mögött, könyvekben olykor ő maga is olvasott valami hasonlót — kezdetben azt hitte, képzelődik, véletlenek játéka az egész, de amint aztán szántszándékkal figyelte magát és a környezetét, lassan rájött, hogy ez ki van zárva, miért pont csak vele történnének sorozatosan ilyen véletlenek, másokkal soha, vagy csak nagyon ritkán, s akkor már tudta, hányadán áll, akkor már biztos volt benne, hogy idő előtt meg kell halnia. S ebbe lassan bele is nyugodott volna. Volna. Ha akkor tavasszal, azon a március végi délelőttön, mintegy ötven kilométerre a fronttól rá nem döbben, hogy test és test között nincs különbség satöbbi, majd hat órával később az orvosnénál, egy Karády-lemezt hallgatva („Hamvadó cigarettavég...“J, a szeretetcsomag-likőrtől enyhén szalonspicces hangulatban keresztül nem cikázik az agyán az a fölismerés, vagy micsoda, aztán néhány percre rá megint (Meglátjuk, Györgyi is ilyen lesz-e egy-két év múlva. Meglátjuk?], aztán nem egész fél órával 297
