Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)

odébb, a szegényházban megint, s akkor már tudta, mi volt az, akkor már tudta, hogy Emmi néni nem unatkozik, hogy Emmi néni fél a haláltól, de addigra már anyu szájából hallotta, hogy nincs menekvés, hogy idő előtt meg kell halnia, ha átvészeli is a frontot, nem élhet soká, tálán az érettségit sem éri meg, az pedig két év, és így mozaikszerűen, de már gyors egymásutánban összeállt benne egy kép, egy képsor [mintha kaleidoszkópot forgatott volna a szeme előtt), már nem volt mire várnia többé, a sejtés, a gyanítás, a tudás kinyilatkoztatott Igazsággá vált — Nem angyalok hozzák a karácsonyfát! Nincsenek angyalok! —, amellyel szemben már nem lehet okoskodni, amit muszáj elfogadni, hinni, ha tetszik, ha nem, mint a dogmát (talán ebben rejlik Györgyi magabiztossága, lelki egyensúlya: Györgyi hisz a dogmákban), s ennek a kinyilatkoztatásinak a fénye mellett megvilágosodtak előtte az addig is gyakran látott képsorok, s ő észrevette köztük az összefüggést: amit ő azelőtt álomvilágnak képzelt, azt most valódi élethalálharcnak látta, s ahol azelőtt csak a képmutatást, az alakoskodást tudta meglátni, ott most fölgomolygott előtte a természet ősi, íratlan törvénye, amely rákényszeríti az élőt, hogy életben maradjon, vagy önmagában, vagy utódaiban.

Az érdekes az volt, hogy nem magát sajnálta, hanem másokat: az anyját, Emmi nénit, Deskét, a leventéket, a katonákat, a menekülteket, igen, sajnálta Lajos bácsit is [a gyűlölet iránta valahogy mintha nap nap után egyre fogyott volna benne), és Dezső bácsit, akit minden jellemtelensége és durvasága ellenére mintha egy kicsit tisztelni is tudott volna már. ők mind, ha jól, ha rosszul, ragaszkodtak az életükhöz, s azok életéhez, akik hozzájuk tartoztak. De elsősorban ki-ki a saját életéhez ragaszkodott. Ő pedig már leszámolt a saját életével. A többiek még nem tudták, mi lesz a sorsuk, még bíztak a hosszú és talán boldog életben. Egyedül ő volt benne biztos, mi vár rá.

S mikor ez a bizonyossága ennyire teljessé vált, ő ahelyett, hogy belenyugodott volna, ahelyett, hogy rezignáltam, vagy kétségbeesetten vonszolta volna terhét a sír szája felé, ahelyett — mint hátra csapódó reflektor fényében — világosan megpillantotta az első lekvároskenyér-epizód valódi, nyers, leplezetlen, mondhatni: obszcén (a közízlés, az erkölcsi konvenciók szerint mindenképpen az, sőt több annál: parázna, tehát bűnös, tehát kárhozatra méltó) értelmét, s mindannak a tudat alatti, majd tudatos belső folyamatnak az értelmét, amely a bevezető epizódra következett: a fedeztetőoszlophoz kötött kancákat, meg a kéjtől tajtékzó csődöröket, amint kitáncolnák hátsó lábukon az udvarra, a méltóságteljes, komor tekintetű bikákat, amint életet lövellnek megdermedt párjaikba; fölerősödött benne az a néhány artikulátlan hangfoszlány, amelyet már nem a puszta enyelgés préselt ki az anyja torkából; végigvonultak lelki szemei előtt mindazok az élő vagy élettelen, könyvben olvasott, képben, szoborban látott idomok, mozdulatok, szavak, kifejezések, amelyekkel valaha is találkozott valahol, amelyek egytől egyig az élet továbbvitelét szorgalmazták, aztán — mivel mindez már rég ott parázslóit benne, hamu alatt — megpillantotta mostani elhatalmasodó szenvedélyének közvetlen okát ott a kerti kerítés mellett, a férfi jobb kezétől csak félig eltakarva, amikor a hatalmas test lassan feléje fordult, s amikor ő — már ott a kertben — érezte, (még mielőtt az érzés a mostani szenvedéllyé óriásodott volna benne), hogy az életét ő is át akarja valakibe menteni.

Péntek délig a férfi fölásta, be is veteményezte a kertet. Az evangélikus pap délután kiment az óvóhelyről a templomba, nagypénteki istentiszteletet tartani. Tőle tudták meg, amikor visszatért, hogy a sükeínéma is ott volt a gyülekezetben, az ünnepi tűzoltó-egyenruhájában.

Éjjel a lány azt hitte, beleőrül: szüaj.ná.1 szilajabb vágyak ostorozták a vérét, nem bírt elaludni. Hajnaltájt félholtna fáradtan merült álomba, gubanccá kuporodva az óvóhely rövid szalmazsákján, de az álmai, ha lehet, még éber képzelődéseinél is vadabbak voltak. Délben fölkelt, megebédelt, aztán elkérte anyjától a napszámos bérét, s odaszólt a többieknek:

— Fél órán belül vissza vagyok.

Kilépett a zuhogó napfénybe. Fönt fecskék cikáztak ide-oda, s langyos szellő göngyölte maga előtt a fölásott föld szagát.