Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)

szerveit s gyorsabban kapcsolóvá az agyát. Most végre sikerült megragadnia azt a gondolatot, azt a fölismerést, amely ma délután harmadszor nyilallt belé, s amely, amint kitűnt, nem is jelentett számára semmi újat:

Emmi néni nem unatkozik, hanem fél a haláltól. Ezért rendezte a zsúrokat, ó, akinek lánya se volt, csak egyetlen fia, ezért hívott meg minden idegent, aki a faluba vetődött, ezért táncolt, ezért ivott és itatott másokat, ezért hordta neki Dezső bácsi a sok csomagot. És ezért szőkíti a haját (meg a szemöldökét!) akkora gonddal, nehogy észrevegyék, hogy eredetileg fekete volt a haja, mint minden zsidónak. Ezért látni őt alig az utcán, nehogy föltűnjön valakinek, nehogy szem előtt legyen. A házi rendezvények, az más — aki azokon megjelenik, azt meg tudja nyerni kedves modorával, nőiességével. De ha végigmegy az utcán, az emberek nagy része irigykedve fordul meg utána, s az irigység életveszélyessé válhat mostanában.

Igen, mindezt eddig is tudta, helyesebben: a fölfedezés minden részletét külön-külön ismerte már eddig is, csak éppen hiányzott valami, ami a részleteket egymáshoz kösse. Mert azt már évekkel ezelőtt hallotta, még amikor Hámodon laktak, hogy a Vézner doktor valami zsidó bártáncosnőt vett feleségül. De amióta itt élnek, összebarátkoztak, s úgy megszerették az orvosnőt, hogy a régi pletyka náluk azóta szóba se jött soha. S ki tudja, igaz volt-e egyáltalán, amit annak idején suttogtak felőle, talán félzsidó volt, ennyi az egész. Mindenesetre nem néz ki zsidónak. Vagy még lánykorában megmásíttatta volna az arcát? A szülei már nem élnek, legalábbis úgy mondják. Vagy csak nem akarják emlegetni őket?

S a Deske nemzetőrsége? Lehet, hogy a leventék elhurcolása elől dugta be őt oda az apja. De az is lehet, hogy leplezni akart valamit a nyilas karszalaggal.

Meg Dezső bácsi is: hogy veri a mellét, hogy bízik a németek csodafegyverében! Szinte nevetséges. Most győznének, amikor már itt az oroszok? De ha igaz volt a pletyka, amit Hámodon suttogtak ...

Nem lehet hinni senkinek, mindenki alakoskodik, mindenki csal, mindenki félti a bőrét. Hajszálon függ az életünk. Az életünk? Kié? Talán az Emmi nénié. Talán a Deskéé is. Hát még? ...

Kezdett szétfoszlani a nagy-nagy nyugalom, ami pár perccel ezelőtt beléköltözött. Helyét az a különös, elfojtott, mélyen megbúvó izgalom váltotta föl. Mintha a ki- és becsapódó udvarajtó egyre kisebbedő ívei az imént érték volna el a holtpontot, s most visszafelé peregne a film, az ajtót mind nagyobb lendületben mutatva. Mintha az előbbi békés guggolásból fölemelkedve lassan visszahőkölne a süketnéma ágyától, kiengedné orrából a petróleum, cigarettacsikkek, döngölt padló, fűrészpor, olcsó szappan, pomádé szagát, hátrafelé átlépné a küszöböt, s rohanna, folyton hátrafelé, el a hágatóoszlop mellett, fci a kapun, végiig a Zsombékokon, az evangélikus iskola körül, át a vásártéren, a gesztenyesoron, a gyógyszertár udvaráig, s azon is túl, a garzonszoba ajtaja elé.

— ... s ha ezt átvészeljük, ki tudja, mi lesz vele? — Ez anyu hangja. — Ha leérettségizik? Mit mondott Dezső: el lehetünk készülve a legrosszabbra... A durva emberek szokták kimondani a legfájóbb igazságokat. — Ez anyu hangja volt.

Kétség nem fér hozzá: róla beszéltek, őróla, Hlatky Magdáról, a somalegéndi gyógyszertár várományosáról.

Y Gyöngéden megrázta a süketnéma vállát. Az úgy nyitotta ki rá a szemét, mintha már rég tudná, hogy itt van az ágya mellett. A lány közölte vele, miért jött, valamelyest már értett a jelbeszédhez. A férfi bólintott, s valami mosolyféle vibrált a nézésében. A lány, maga sem tudta miért, a kezét nyújtotta végül, és elment. Most nem futott. Lassan, fáradtan lépkedett az úton, alighanem a hosszú percekig tartó guggolásban fáradt ki.

Györgyit még az orvosnénál találta. Maga is meglepődött, milyen hamar visszatért — nem volt el tovább fél óránál. Neki úgy tűnt, hónapok, évek teltek el azóta, hogy elment.

— Magduskám, mi van veled? Olyan sápadt vagy. Fáj valamid?

— Nem, nem, semmi az egész, Emmi néni... Csak egy kis szédülés. Azt hiszem, nagyon szaladtam.

296