Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)
havonta is, amíg egyszer gyónás közben kényes kérdések nem kerültek elő. De annak már több mint két éve, s Györgyi még mindig jár. De Györgyinek is udvarolnak a fiúk, s ő fogadja is az udvarlásukat. Nem, Györgyi más mint ő, életvidámabb, kiegyensúlyozottabb. De még fiatal. Majd meglátjuk, milyen lesz egy-két év múlva. Meglátjuk? (Ismét belenyilallt, átcikázott rajta az a gondolat, az a fölismerés, de megint eltűnt.] A harmadik pohárkánál tartottak. Alkonyodott. El kell mennie a szegényházba a kapásért. — Fél órán belül vissza vagyok — szólt oda a táncolóknak. Emmi néni újabb figurákra tanította Györgyit. Amikor a deszkakerítés mellett elhaladt, a réseken át úgy látta, a süketnéma nem dolgozott délután a kertben: a fölásott rész körülbelül ott ért véget, ahol délben a férfi abbahagyta a munkát. A lány hátrament, az épület mögé, hogy megnézze, elrakta-e a férfi a szerszámokat. Bent voltak a fáskamrában, gondosan letisztogatva. Vagy mégis itt lett volna délután? A lány kiment a kertbe, oda, ahol az ásás véget ért. Nem, csak délig volt itt. Az utolsó ásónyomot másfél-két órányi munka eredménye (ismerte a munkatempóját, többször elnézte, amikor náluk dolgozott) választotta el attól a helytől, ahol ő a lekváros kenyérrel délelőtt megállt a földbe szúrt ásó mellett, ahonnan figyelte a férfi hátán az izmok játékát, ahol, talán először életében, úgy érezte, minden testet ugyanaz a vér duzzaszt, ugyanazok az izgató nedvek, ugyanazok az idegek, vágyak járnak át, amikor a félig meztelen hatalmas test lassan oldalt fordult, és eléje domborodott a remekbe szabott mellkas, és a férfi, bal keze csípején, jobbját ágyéka elé tartva, még mindig a kerítést nézte, leszegett szemmel, mintha keresne valamit a deszkákon (az aljuk még most is nedves volt), a deszkák között, a földön, a kertben vagy az utcán. A lány visszament az udvarra, s akkor hirtelen — lehet, maga sem tudta, miért — benyitott a hátsó ajtón a házba. Eredetileg nem volt szándékában benyitni; azt hitte, kimegy az udvarajtón, a szegényház felé. Nem szokott hallgatózni Lajos bácsi szobája előtt, de kétszer-három szór már megtörtént, hogy arra menet véletlenül megütötte a fülét az anyja enyelgése a férfival, akit ő gyűlölt. Egy nyári vasárnap délután pedig — akkor is hónap vége volt, anyuék nem bicikliztek ki velünk a Kis-Dunához, hogy itthon zavartalanul elkészíthessék a havi leltárt! —, amikor ő szokatlanul korán jött haza, nem a saját kerékpárján, azt hátrahagyta valamelyik fiúnak, őt a Csorba Feri hozta, valahova siettek ők ketten, már nem is emlékszik, hova, elég az hozzá, hogy váratlanul érkezett, s mert nem akarta zavarni a leltározókat, nem csöngetett az elülső kapun, hanem megkerülte az épületet, s az udvaron keresztül ment be (az udvarajtó reteszre volt zárva, de azt kintről is ki tudta nyitni), Feri az utcán elköszönt tőle, ja, már tudja, moziba készültek, a Halálos tavaszt adták, azt Pesten nem volt szabad megnéznie, s amikor ilyen váratlanul és bicikli- meg egyéb zaj nélkül megjelent itt a folyosón, akkor nem csak enyelgő hangokat hallott a garzonszoba ajtaja mögül. Most, amint az ajtó elé ért, önkéntelenül megállt. Halk beszélgetés hallatszott belülről. — ... s ha ezt átvészeljük is, ki tudja, mi lesz vele aztán? — Ez az anyja hangja volt. — Mi lenne? — mondta a férfi. — Leérettségizik, mind a ketten leérettségiznek, ő elvégzi a gyógyszerészetit, s átveszi tőled a patikát, Györgyi meg, ha kedve tartja, férjhez megy. — Ha leérettségizik ... Hisz tudod, mit mondott Dezső: el lehetünk készülve a legrosszabbra. — Ugyan kérlek, te még adsz arra, amit Dezső mond?! — Tudom, tudom, néha goromba, mint a pokróc, de ezt nem ilyen pillanatában mondta. És különben is, épp a durva emberek szokták megmondani az igazat. A gyógyszertár ajtaja fölött megszólalt a csöngő, s a garzonból lépések kopogtak át a laboratóriumon keresztül a pult mögé. A lány megfordult, és kirohant az utcára. Az udvarajtó be-, majd kicsapódott mögötte, először sarkig, aztán mind kisebb íveket írva a levegőbe. 294
