Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)
csak ürügy volt: az unatkozó orvosné, harmadrendű bárparkettek letűnt csillaga s valamikor ambiciózus férje — ők ketten álmodták így vissza rég elvetélt reményeiket, hogy legalább így, álomban pezsegjen föl soha-nem-volt, soha-nem-lesz nagyvárosi társaséletük. A környék gimnazistái közül csak kevesen jártak Pestre, az a három-négy falubeli egyetemista pedig, aki Pesten tanult, nem vett részt a zsúrokon. Dehát az orvosaknak be kellett érniük azzal, ami van: a fiuk Pesten járt, a patikuslányok is ott kezdték a gimnáziumot, csak a bombázások miatt jöttek át Újvárba. A fiúk zöme Komáromban diákoskodott. De időről időre új arcok is fölbukkantak ezeken a házi ünnepélyeken: egy-egy fiatal tisztviselő-házaspár a bögölyösi szeszfinomítóból, gyakorlaton levő főiskolás, aztán, tavaly óta, az itt állomásozó fiatal tisztek négy-öttagú csoportja, meg néhány menekült. Itt mesélték el egymásnak városi moziélményeiket s a filmcsillagokhoz fűződő pletykákat; itt vitatták meg, kivált az asszonyok, a hiánycikkek beszerzésének a lehetőségét; az idősebbek itt idézték föl fiatal éveiket, amikor minden annyival szebb volt, mint most, s a fiatalok itt szövögették terveiket a jövőről, amely valami titokzatos, izgató szépségeket rejtegetett számukra; itt tértek napirendre a sajtóból, rádióból, innen-onnan áradó legújabb hírek fölött, s itt találgatták a holnap eseményeit. De amióta Deskét az apja nemzetőrnek adta, hogy kimentse a leventetranszportból, amióta a helybeli gimnazista fiúk legjavát elvitték, s különösen amióta az oroszok körülzárták, majd elfoglalták Pestet, s a tiszteknek és a menekülteknek sincs kedvük tánc mellett szórakozni, a zsúrok elmaradtak, csak ők ketten Györgyivel futnak át naponta az örvösökhöz. Ki tudja, talán az anyjuk elől. Megint eszébe jutott a kapás: az anyjuk ebédnél meghagyta, ha a férfi nem jön vissza délután, el kell érte menni, hogy legkésőbb a hét végéig befejezze az ásást. Március vége van, s közeleg a front; lehet, hogy hosszabb ideig nem mozdulhatnak majd ki az óvóhelyről — jobb lesz, ha még a harcok ideérkezte előtt bevetemé- nyeznek. Nem, a kapás nem volt a kertben, amikor eljöttek a kerítés mellett. Nem hall, de a harangszót mindig megérzi. Talán a levegő zúgására reagál, talán az időérzéke finomult ki az esztendők során. Hisz nem a legfiatalabb már, legalább harmincéves. Akármi is az oka, ha megszólal a déli harangszó, a süketnéma leteszi a kezében levő szerszámot, s indul a szegényházba. Mert senkije sincs, ott adtak neki egy kuckót, a község szegényházában, a csődör- és bikaistállók mellett. Az orvosné megkínálta a lányokat likőrrel. A férje, amióta behívták katonai szolgálatra, mindig hoz haza valami snapszfélét, kávét, kakaót, csokoládét. Ő nem tudja, honnan hozza, az asszonynak csak az a fontos, hogy ilyesmiben nem szenvednek hiányt. Úgyis olyan üresek ma az üzletek, s az ember sose tudja, mit hoz a holnap. Hátha ez az üveg az utolsó, amit fölbonthatnak? A likőr jó volt, a német tisztek hoztak ilyet Szilveszterkor anyunak. Akkor, emlékszik rá, be is csiccsentett tőle. Most se ártana egy kis szalonspicc. Karády-lemezt forgatott a gramofon, s a búgó hangú sláger valami ösztönös, tudat alatti folyamatok hullámzásával töltötte meg a szobát. A kora tavaszi délután bágyadó napfénye lebegett körül a tárgyakon. Mintha itt minden álmokban élne csak, nem a valóságban: a szőke asszony, aki nem szőke, a tánc, amit húsz évvel ezelőtt egy pesti mulatóban tapsolt meg a közönség, a tiszti egyenruhás gyerek-nemzetőr, aki, komolyabbra fordulván a helyzet, minden bizonnyal megijedne a saját árnyékától, az orvos, aki a sebesülteknek küldött szeretetcsomagokkal igyekszik elűzni a felesége unalmát — itt valami keresztülcikázott a lány agyán, valami fölismerés, vagy micsoda, de ahogy jött, nyoma is veszett azonnal — és mi, gondolta a lány, és mi Györgyivel, akik azért járunk ide nap mint nap, hogy ne kelljen az anyánk szeméhe néznünk, nem, nem azért: azért, hogy az anyánknak ne kelljen a szemünkbe néznie, mi, akik gyűlöljük az anyánk munkatársát, mert szeretkeznek egymással, pedig az az ö dolguk, mindenkinek az egyéni dolga, kivel szeretkezik, de mi megjátsszuk anyu jó erkölcsének a csőszét, s emellett holmi csélcsap tisztecskékről álomdunk, izmos hátú, formás mellkasii atlétákról, $ fennen hangoztatjuk, hogy lovagolni járunk a szegényházba, pedig magunk se tudjuk, mi vonz jobban a csődörökhöz, a sportélmény-e vagy a fedeztetések látványának az izgalma. Aztán eszébe ötlött: Vajon Györgyi is? Ö talán még nem, ő két évvel fiatalabb, de ő is látja, amit én, s talán ő is ilyen lesz. Aztán eszébe jutott, hogy a húga rendszeres gyónó-áldozó, márpedig ő sohasem volt az. Járt, járt 293