Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)
A férfi még mindig a kerítést nézte, talán átnézett rajta, talán látott valamit az utcán. A lány köhintett, de a férfi nem vette észre. És akkor megint rádöbbent, hogy ez az ember néma és süket. Akármilyen szép is a mellkasa, akármilyen jó is nézni hátán az izmok játékát, sohase tudná igazán megbecsülni. Nem tudna a felesége lenni. Nem tudná szeretni egészen, csak a testét. Erre gondolt akkor is, amikor ebédnél ültek, és Lajos bácsi új hírekkel jött meg Vézneréktől. Lajos bácsi a házibarátjuk volt (így is lehet mondani, gondolta, „házi- barát“, ahelyett, hogy „anyu szeretője“. Valami ösztönös, mély haragot érzett ezzel a kopaszodó, szemüveges, igénytelen külsejű férfival szemben, alki apjuk halála után a gyógyszertárat vezette és belopózott anyjuk életébe, akitől első találkozásuk óta féltették anyjukat — féltették: ő meg a húga, Györgyi, az erkölcsös, templomjáró, kiegyensúlyozott lélek, akinek a féltékenysége inkább vallásos megbotránkozás volt, de állhatatosabban kitartott benne, mint ő a maga sötét, ösztönös haragjában), és amióta a komáromi hadikórházat nyugatra vezényelték, ma van először otthon. — Az oroszok elérték a Nyitrát — mondta. — Jézusom! — mondta anyu. — Mi lesz velünk? — Mi lenne? — kérdezte a férfi elgondolkodva. — Ami milliókkal és milliókkal Európa-szerte. Legyőzött állam leszünk. Gyógyszerészekre mindenütt szükség van. — De hisz Dezső még a múlt héten is azt hajtogatta, hogy a németek még nem mondták ki az utolsó szót. Hogy Hitler még tartogat valamit... valami csodafegyvert ... — Dezsővel nem lehet beszélni. Most is, hogy nála voltam, egyre valami újfajta bombát emlegetett. Azt mondja, hetek kérdése, hogy befejezzék a kísérleteket. Ha van is a németeknek valamijük, amivel kirukkolhatnak, kérdés: lesz-e idejük kirukkolni vele. S egy másik kérdés: nem unják-e már maguk a németek is a háború állandó meghosszabbítását. Mert a V1 és a V 2 is csodafegyverként jött, a nyugatiak mégis előre vonulnak, nem pedig hátra. Igazi, égi csodának kellene történnie, hogy a mai demoralizált német hadsereg — a magyarról nem is szólva — újabb harci kedvre lobbanjon. Ott ült az asztalnál Györgyivel szemközt, és a kapásra gondolt. Érdekes, hogy még mindig az a másik férfi jár az eszében, pedig most háborúról van szó, és ez a férfi itt az asztalnál uniformisban ül. De Lajos bácsi nem az a típus, amely megfelelne a katona fogalmának. Jó gyógyszerész, szellemes társalgó, művelt és okos ember, de nem katona. Györgyi is, ő is elismerték az erényeit, bizonyos tiszteletet is éreztek iránta, mégis gyűlölték. Ez a gyűlölet valami egészen megmagyarázhatatlan fölháborodás volt, amit senki mással szemben nem éreztek. Dezső bácsit, az orvost nem tisztelték, jól ismerték hibáit: durva, szinte goromba a végtelenségig, és beképzelt — igaz, a szakmabeliek tehetségesnek tartják, de a fia buta, mint a tuskó, s „amilyen a fiú, olyan az apja“ alapon a lányok a doktort is butának könyvelték el. De ez más, őt nem gyűlölték. Érdekes, hogy most is a kapásra gondolt, aki süket és néma, akit sohasem tudna megbecsülni, akit nem tudna tisztelni, sőt szeretni sem igazán, s aki mégis vonzza valahogy, ha ezt az uniformist látja. Ákoson is ilyen ruha volt, persze elegánsabb, jobban ráillett, nem lötyögött rajta, mint ezen. De Ákosra hiába gondol, Ákos már öt hónapja halott. Amikor itt lakott náluk, a szomszéd szobában, amikor a vizet locsolta magára a konyhájukban, mert a fürdőszobájukat javították, akkor gondolt rá eleget, de azokat a gondolatait nem kísérte ilyen furcsa, nyugtalanító érzés. Talán mert túl fiatal volt még akkor, alig tizenöt éves, vagy talán mert tudta, hogy Ákos az ezredesnének udvarol? Akkor mindenesetre nap mint nap legeltethette a szemét a fiatal, stramm repülőhadnagyon, nap mint nap gyönyörködhetett benne, ha nem is voltak vele messzemenő tervei. S valójában csak Ákos halála után tudatosította, mennyire ott él képzeletében a hadnagy kisportolt, délceg alakja. A kapásnak a kertben meg éppolyan szabályos alakú a háta, mint az Ákosé volt, csak izmosabb és nagyobb. — Magda! Összerezzent, amikor az anyja szólította. Lajos bácsi már nem volt a szobában. Györgyi kezdte leszedni az asztalt. 291
