Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Simor Ivánj S.: Akkor tavasszal (elbeszélés)

Simor Ivánj S.

nj/l/nr töVÖSSZö!

Abban a pillanatban történt, amikor a távolság kettejük közt még nem zsugorodott érintéssé, de méterekre már nem volt mérhető, amikor az árnyékuk eggyéolvadt már, mégsem voltak egyek, mert a testüket tavaszi, szellős napsütés választotta ketté, s mert a leikükön idegen hatalmak élősködtek, úgyhogy a férfi nem is vette észre a lányt, háttal állt neki, arccal a kerítésnek, leszegett szemmel, bal keze csípején, jobbját ágyéka elé tartva, csak a lány látta őt, feléje lépdelt az álmos kerti úton, tányéron hozva a karaj kenyeret, amit az anyja kent meg lekvárral, hogy vigye ki a kapásnak a kertbe (az anyja ügyelt a régi jó szokásokra, amikor levendulaillatú nagyasszonyok maguk készítette tízóraival bűvölték el a munkást — ők hitték így: „Elbűvöltem a cselédemet, haláláig hálás lesz érte!“ —, és figyelmes volt az új tavaszra, amelyben ezredek halálhírét hozták a fecskék, amelyben repülőzúgás vegyült a szellő illatába, s valami félelmes várakozás ködei ülték meg a falut); abban a pillanatban történt, amikor a patikusné ajándéka remegve megtorpant a levegőben, másaiéi méterre a föld fölött, alig egy méterre attól, akinek szánták, s aki még nem vett róla tudomást, mert háttal állt és a deszkák nedves alját nézte, abban a pillanatban, ahogy ott várt a férfi meztelen háta mögött, kezében a tányérral, várta, hogy magára vonja a figyelmét, miközben Ákoson járt az esze, a fiatal hadnagyon, akinek majdnem ilyen izmos volt a háta és éppilyen szabályos alakú, csak kisebb és barnább — persze, az ősszel volt, fürdőszezon után, nem márciusban —, Ákoson, akit oly szívesen elnézett a folyónál, meg ha a konyhában mosdott, derékig pőrén, csapkodva a vizet szappanos bőrére, mélyeket lélegezve, kacagva, bolondozva, mert olyan volt: kacagó kedvű, bolondos természetű szépfiú, lányok barátja, szoknyavadász, nem a rosszak közül, csak mert ilyen volt a vére: nem maradhatott egyhelyt soká, húzták az újdonságok, új nők, új kalandok, új harcok földön és égen (magyar Mölders lehetett volna, ha szörnyet nem hal azon a novemberi hajnalon, amikor ernyő nélkül ugrott ki a gépből a lángok közül — azt mondták, részegen szállt föl, az ezredes felesége miatt, mondták, szerette az asszonyt, de becsülte a férjét, nem akart vele párbajozni, inkább ivásra adta magát és kereste a halálveszedelmet); és abban a pillanatban, amikor a félig meztelen hatalmas test lassan oldalt fordult, és eléje domborodtak a mellkas remek Izmai, és a férfi még mindig a kerítésre bámult, és a lekváros kenyér ott remegett a tavasz eleji párás délelőttben kettejük között, s valahonnan halk füttyöket hozott a szél, mert bár nem volt lomb a fákon, és alig zöldellt a fű, új élet jeleiként új hangokat hallattak a bokrok, s a fecskék az idén korábban érkeztek, mint máskor: abban a pillanatban megérezte a lány, hogy test és test között nincs különbség, mert vér köröz mindegyikben, meg izgató nedvek, idegek játéka, nagy, vágyás szavak, élet és halál. Csak a lélek tesz különbséget, de mesterkélt különbség az. Test a testet kinyílt szemekkel nézi, sóváran, mint a turbékoló gerle, s gáttalanul, mint az üldözött gepárd. (Valami útleírásban olvasott róla, a leggyorsabb vadról. Szeretett idegen világokról olvasni, imádta a szívdobogtató történeteket. Titokban elvágyott innen, ebből a szürke, poros faluból, ahol semmi sem új, ahol száz év óta ugyanarra a kocsizörgésre ébred reggelenként az ember, este ugyanaz a tehénbőgés az altatója a céltalanságok fekvőhelyén, zsellérodúkban, paruaztkamrákban, úri hálószobák lágy matracain. El, el ebből a tespedt ósdiságból, Ákosnak igaza volt, új kalandok, új szerelmek, új harcok jöjjenek, lyuggassanak szitává, ha kell, csak el, messzire innét!)

290