Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Csontos Vilmos: Versek

Csontos Vilmos

szimfónia

Nyár katlanában Izzók, mint parázs, Szikrázik vérem.

Egy nagy lobbanás: Leikem égre csap,

— Van-e, aki Iát? Szivárvány húrja:

Bús szimfóniát Pengek, — hegedű A csillagos ég.

— Elrejt arannyal Teli szakadék.

— Mélység, magasság, Bennetek hiszek, Bennem azt a bús Dalt ti zengitek,

Míg el nem égek  nyár parazsán,

Amíg tenyerén Hordoz — napanyám.

hasonlat

Fának a lombja volt, Mikor felém hajolt.

Lombnak a sátra lett: Megsúgta, hogy szeret.

S lett a jóság fénye: Ráoleít szívére.

szép szóra nyílj

Szép szóra nyílj ki, lelkem.

— De forrj föl, paraszt-vér bennem, A szó ha érthetetlen.

Szólj, bizonyítsd, hogy értem Őrlődsz ezer miérten,

S akarsz lenni a vértem*

Vívódj, vagy dalolj, — mindegy, Szóból szőtt tiszta inget Viselj, mit fény behintett.

ki üzent értem

Ki üzent értem, honnan jött a hang: Induljak, s legyen a szívem harang.

Mozduljak onnan a küszöbről el,

Ahová a fény sose volt közel.

Ki üzent értem, s ki várt ott, ahol Ha nyár jött, fényiéit nyomomban a por.

Hova mezítláb indultam, hova,

Azt hittem akkor, —_nem érek soha.

Ki szólított meg, ki volt az, aki Megtanított: dalt hogy kell mondani?

— Te voltál — lelkem csüiolója, te: Falum, te porral és fénnyel tele . ..

Te küldtéï, s vártál — kezemet fogod, El sem bocsátód, míg szívem dobog.