Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Gyurcsó István: Vízió (Vers) - Török Elemér: Tél (Vers)
— Most már Inkább volna, csakhogy most már ... A professzor ingerülten állt fel. — Már nem tudna felnevelni egy gyereket? — Tudnék én, csakhogy ... — Semmi csakhogy! — A tanár egészen közel lépett a férfihoz, vállára tette a kezét, úgy beszélt a lelkére ... Március volt, megindultak a tavaszi fuvallatok, az utak fölszáradtak. Az asszony nappal az ablaknál ült, úgy szívta magába a tavaszt. Ki az utcára csak nappszállta után merészkedett, olyankor is a férje támogatta lassú, nehéz járásában. Szorosan karonfogva, lassan sétáltak a város végén, mint régen, tizennyolc évvel ezelőtt, és ezek a séták a közösen eltöltött évek minden leszűrődött tartalmával és a fiatal emlékek boldogságával hozták ismét nagyon közel egymáshoz a két embert. Az asszony gyakran előszedte a régi gyerekholmikat, és most boldogan simítgatta, rakosgatta őket. Egy napon elölhagyta a kis sárga felöltőt, és megmutatta este a férjének: — Emlékszel erre? Most már lesz, aki hordja. A férfi mosolyogva simogatta meg az asszonyt. — Csacsikám. Hátha nem fogja hordani? Hátha kislány lesz? Az asszony arca felragyogott. — Jaj, ha igaz volna! — Akkor aztán elajándékozhatod végre ezt a kabátot. — Azt már nem! Hanem átalakítom! — És lelkesen és részletesen magyarázta a férjének, hogyan kell szükség esetén fiúfelöltőből leánykafelöltőt alakítani. vízió Gyurcsó István A Nap senkitől sem kérdi, hány Celsius fokon égjen, s mikor lesz kedve kihunyni, megúnva a keringő bolygók fűtését, melyre elrendeltetett. Egyszer majd minden éghető anyag ellobban, de ember azt nem látja már, hogy a csillagok között pörögve száguld egy fekete salakbolygő, ami még tegnap fénykörébe vonta otthonunk. Egy csillaggal kevesebb lesz. Ki tartja majd számon azt az egy csillagot! A földi ember szíve és számológépei jégsziklába fagyva vagy meteorkövekbe égve gurulnak le a forgó galaktika pereméről, mint asztalról a morzsa. Zuhanunk a kormos, kiégett Nap után, mert élni, melegedni és ellobogni, de kiégve együtt hullni is elrendeltetett. Török Elemér tél Tükörként dereng a folyó partjaid dagadó vitorlák a fehér bokrok ezüstként csillanó magányos nyárfa jut-e még eszedbe pipacsok pirosló lángja
