Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Egy esszé-kötet kivonata [George Steiner: Egyre távolabb a szótól)

A Marshall McLuhan olvasásakor című esszé korunk egy másik mítoszával foglalkozik, ezúttal az előbbinél kevésbé hízelgő hangnemben.

„A könyv (mármint a Guttenberg-galaxis, McLuhan Steiner szerint legfontosabb műve), hemzseg az orákulumszerű kijelentésektől — mondja. — Bizonyos megállapításai pedig felületesek, sőt hamisak.“ Ennek ellenére felfigyeltető, mert

a The Guttenberg Galaxy anti-könyv, és szinte fizikai erővel próbálja ránk kényszeríteni saját mondandójának lényegét.

S végül:

„Mert csakugyan az odavetett ötletekben, a részletmegfigyelésekben a legérdekesebb McLuhan... Benne is megvan a képesség arra, hogy hirtelen kivirágzó mítosszá testesítse elvi érveit. Ss ő is annak a mai divatnak egyik formálója, mely úgy látszik, a kartéziánus rend klasszikus formáinak átmenetét jelzi a tapasztalat egy új, ma még alig meghatározható poétikájába vagy szintaxisába. Könnyen lehet, hogy McLuhan prédikációit a közeljövőben elvetik, mint kaotikusakat és önellentmondókat. De a visszautasításnak a folyamata bizonnyal új felismeréseket teremt. Ez, és nem a merev meghatározottság akadémikus kánonja vall jelentős műre."

A Lawrence Durrell és a barokk regény című tanulmányban ugyancsak az érdekli, hogy

„Az ellentétek fő forrása Durrell stílusa. S ez a stílus valóban Durrell művészetének éltető középpontja. Mint a tüskés sövény áll az olvasó útjába, mikor először lép be a Justine világába; s mikor a Clea végére ér, rádöbben, hogy Durrell mondanivalójának a leglényege is a stílus. Épp ezért a szintaxison és a ritka csillogású szavakon kell az olvasást elkezdenie".

Ebből vezeti le Durrell bizonyos körökbe népszerűtlenségének az okát is, mondván:

„Kultúránk inkább a képben él, mintsem a szóban, tekintsük akár a hirdetéseket, akár a képregényeket, akár a televíziót. Egy olyan író tehát, mint Durell, aki shakes- peare-i vagy joyce-i gyönyörűséget lel a beszéd puszta bőségében és érzéki változatosságában, talán modorosnak vagy finomkodónak tetszik. De ez a kifogás részben elsat- nyult érzékenységünkből fakad."

Aztán:

„De Durrell stílusa több, mint formai eszköz: az hordozza a mondanivaló lényegét. A Justine, a Balthazar, a Mountolive, a Cléa azon az axiómán alapszik, hogy az emberi magatartás és a világ végső igazságát nem lehet racionális úton fölfedni. Ha ez az igazság a teljes megvilágosodás futó pillanataiban egyáltalán fölfogható, a megértés teljes érzéki eggyéválást kíván. Durrell egy szellemes hasonlatával, mely egész érvelésének magva, arra tanít, hogy a lélek úgy hatol be az igazságba, mint a férfi a nőbe, egyszerre keríti hatalmába testileg és lelkileg."

S végül a gyűjtemény egyik legtipikusabb esszéje, Schönberg Mózes és Áron című operájáról. Említettük már Steiner eszméjét a nyelvnek a fénnyel, a csönddel és a zenével való határairól. Ez a gondolat a kötet folyamán több ízben is megismétlődik. Egy helyen Valéryt idézi, amint Gide-hez írt levelében a Lohengrint magasztalja, mondván:

„Van-e írott lap, amely felérhetne a Grál-motívum néhány hangjegyének magasságaiba?"

Másutt a költő azon való diadalmas öröméről ír, hogy (mármint a költő) majdnem muzsikus (Mallarmé, Auden). A legprecízebb fogalmazás azonban az itt következő:

„A szó, különösen folyamatos, tipografikus formáiban, meglehet, tökéletlen, talán múlandó kód. Egyedül a zene töltheti be a valóban pontos, kommunikatív vagy szemiológiai rendszer két követelményét: hogy önmagával teljesen azonos (lefordíthatatlanI legyen és mégis közvetlenül érthető..., Megsüketült életünk a muzsikában nyerheti vissza az egyéni lét belső mozgásának és mértékének érzetét, és társadalmunk, legalábbis részben, az emberi összhang odaveszett látomását. A zene révén juthatnak el a humaniórák és az egzakt tanulmányok egy közös grammatikához."

Ami a Schönberg-tanuimányt illeti, itt maga a kiindulópont is felfigyeltatő, hisz

„A Mózes és Áronban a zene és a szöveg egészen más kapcsolatban állnak egymással, mint bármely más operában... Az opera tragikus tárgya éppen az, hogy Mózes képtelen kifejező formába (zenébe) önteni vízióját, nem tudja közölhetővé tenni reve- lációját, így istennel való egyéni egyesülését nem tudja Izrael hitközségévé átváltoztatni. Ezzel szemben áll Áron ékesszólása, aki Mózes absztrakt, rejtett mondanivalóját