Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Egy esszé-kötet kivonata [George Steiner: Egyre távolabb a szótól)

Leszűkítenénk azonban Steiner mondanivalóját, ha azt állítanánk, hogy e tanulmányok köre csak a tárgyalt problematikáig terjed. Ellenkezőleg: a szerző érdeklődési köre bámulatosan gazdag. Az éjszaka szavaiban az irodalmi pornográfiával foglalkozik, A püthagoraszi műfajban a jelenkori regény válságával, A beszélő állat az állatvilágból kivált, igaz, hogy a nyelv által kivált emberrel. Olyan briliáns ez az ötvenegynéhány oldalas esszé, hogy meg nem állom, ne idézzek ebből is néhány passzust:

„A nyelv csak egy a számtalan expresszív jelrendszer közül és alighanem a legfiatalabb ... De hogy a nyelv egyedülálló valami, hogy geológiai és biológiai mértékkel mérve jelentéktelenül rövid ideje létezik, s az információ raktározására és továbbadására szolgáló számtalan mechanizmus közül mindössze csupán az egyik, ez döntő fontosságú tény. Ez vezet el bennünket ahhoz az alapvető felismeréshez, hogy az ember és a nyelv kölcsönösen függ egymástól, az egyik szükségképpen maga után vonja, feltételezi a másikat“.

Egy további briliáns megfogalmazása az ember magasabbrendűségének:

„Az embert a jövő idő kifejezésére szolgáló képessége — mely önmagában metafizikai és logikai skandalum —, arra való képessége és annak szükségessége, hogy „előre álmodjon", reméljen — ez teszi egyedülállóvá. Ez a képesség elválaszthatatlan a nyelvtantól, s attól, hogy a nyelv már az általa megjelöltet megelőzően is létezik",

Egy harmadik gyöngyszem:

„Semmi sem tesz biztosabban tönkre bennünket, mint egy másik ember hallgatása“.

S miután végigvezet bennünket Egy skandalum velejáróin, a Mikor és hogyanon s a Spinozától Kafkáig ívelő irányzatokon, az A logika tanulmányozóiban ezt találjuk:

„A Nietzsche utáni filozófia nagyrészt és bevallottan nyelvi jellegű... A tizenkilencedik századi filozófia szóeposzai, az érvelés óriási méretei Hegelnél, Schopenhauernál, a Zarathustrában, a legszínvonalasabb mai filozófia jelentős részében az aszkézis reflexének, gyakran a matematika köntösében megjelenő, végsőkig vitt szigornak adják át helyüket. Így a szimbolikus logika és a tételek számozása a Tractatusban az algebrai bizonyítás világosságára és kimutatható koherenciájára való törekvést példázza. Ez esetben ismét Spinoza Etikájáabn fedezhetjük fel az ős ösztönzőerőt".

Egy izgalmas kérdés az Irodalom és nyelvészet című fejezetből:

„Egy Dante, Shakespeare, Goethe létezése egy adott nyelvben gátolja-e hozzá mérhető teljesímény megismétlődését? Vannak-e a nyelvben és kifejezőforrásaiban ugyanolyan energiaveszteségek, mint az anyagban?“

A Képzelet híján című fejezetből:

„A telefon világában többet beszélünk, hogy kevesebbet mondjunk. Lehetséges, hogy_ ennek megfelelően a rádió, a televízió, magnetofon és film világában többet hallunk és kevesebbet figyelünk oda."

S a konklúzió:

„A szótárírók becslése szerint az angol köznyelv több mint hatszázezer szót foglal magában. Száznál kevesebb szó számot ad a telefonon vagy távírón küldött üzenetek ötven százalékáról."

Íme, az arckép, a „beszélő állat“ ,fotográfiája. Az Egyre távolabb a szótól második fele „kritikákat“ tartalmaz, már a műfajnak steinenien átfogalmazott értelmében. Ezekben is csak azokkal foglalkozik ugyanis, akiket nézeteihez tud kapcsolni valamilyen mértékben. Ogy, mint Schönberget, a zeneszerzőt, Mózes és Áron című operája kapcsán, úgy mint Lévi Strausst, „Orpheuszt, a mítoszaival“, s úgy mint McLuhant, Lawrence Durellt vagy Goldingot.

Lévi Strauss elméletében azt kutatja, milyen gazdag sugallatokat kínál „metanyel- vezete“ a kultúra, általános elméletéhez, a poétikához, a lélektanhoz.

„Az Anthropologie structurale-ban — mondja — például rábukkanunk arra a felismerésre, hogy civilizációnk pazarlón bánik a nyelvvel, s a beszéd állandó használatában eltékozolja a szavakat. A primitív kultúrák ezzel szemben takarékosak: a nyelvi kifejezés csak meghatározott körülményekre szorítkozik, ezeken kívül a szavakat csak fukarul használják".

Felfigyel arra, hogy „Lévi-Strauss a történelmet nem a lineáris haladás esetének fogja fel (és ez vitájának lényege a hegelianizmussal és Sartre dialektikus hiszto- rlcizmusával]“, valamint arra, hogy „Általánosabb érvényű Lévi-Straussnak az a törekvése, hogy elhatárolja gondolkodását a racionális mitológia két fő építőjétől, Marxtól és Freudtól. Életműve gyakorta öntudatos párbeszéd az övékével".