Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Egy esszé-kötet kivonata [George Steiner: Egyre távolabb a szótól)

S két oldallal arrébb:

„Mindenképpen tény azonban, hogy a nyelvnek megvannak a maga határai, hogy a kifejezés három más módjával szomszédos — a fénnyel, a zenével és a csönddel —, s ez a transzcendens jelenlét bizonyítéka a világ szövedékében".

S egy bekezdéssel lejjebb:

„Ahol a költő szava elhallgat, ott hatalmas fény gyűl ki“, mert

„Van egy hagyomány, amely a fényre bukkan rá a nyelv határán [lásd Dante Paradicsomát!). Egy másik, nem kevésbé ősi és nem kisebb hatású a költészetben és poétikában a zenét találja ott".

Azért e sok idézet, hogy érzékeltesse az olvasóval Steiner makacs gyakorlatát, amely szerint századunkban a szavak elvesztették erejüket és funkciójukat l„Lehet-e még Auschwitz után verset írni? — kérdezte volt annak idején Theodoir W. Adorno), s innen a jelenkori irodalom nagy válsága szemben a képzőművészettel (egyik helyen Van Goghot idézi Steiner, aki szerint „a festő nem azt festi, amit lát, hanem amit érez“, mert „amit látunk, azt át lehet szavakba tenni; amit érzünk, az a nyelvet megelőző vagy azon kívülálló síkon is felbukkanhat"J, a zenében (erre még külön kitérünk írásunk folyamán) vagy, — a művészeteken kívüli területről hozva példát — a természettudományokban, főképp a matematikában (a nyelv matematizálódásáról szóló Spinozára, Russelra s ismét csak Wiittgensteinre építő steineni hipotézisekre itt helyszűke és a probléma általunk való ellenőrizhetetlensége miatt nem térünk ki). Dióhéjban s kissé laikusan annyit jegyzünk csak itt meg, hogy a szerző szerint a matematika nyelve lesz az, amely a jövőben átveszi a hagyományos, verbális nyelv szerepét, s itt megint csak nem kisebb tekintélyre hivatkozik, mint Russel és Wittgenstein.

Nézzük most, mi az oka szerzőnk mélységes szkepticizmusának a nyelvvel (legalábbis a hagyományos, irodalmi, ahogy ő nevezi „verbális“ nyelvvel) kapcsolatban?

„Van egy széles körben elterjedt, bár egyelőre csak homályosan kialakult feltevés a nyelv erőtartalékainak bizonyos kimerüléséről a modern civilizációban, a szavak brutalizálódásáról és devalvációjáról korunk tömegkultúrájában és tömegpolitikájában"

— mondja, s így folytatja:

„Mi mást lehet még mondani? Hogyan talál fülekre az, ami eléggé új és eredeti ahhoz, hogy érdemes legyen elmondani a szavak inflációjának ricsajában!"

Jellemző példáit említi a szavak eme „devalvációjának“ s ^inflációjának“ két. a jelenlegi német nyelv és társadalom problematikájának szentelt tanulmányában. Az odvas csoda című, eredetileg 1959-ben megjelent esszé a lábjegyzet szerint sokakat sértett, sokakat feldühített annaik idején. Nézzük, miről van sző:

„Ami meghalt, az a német nyelv. Nyisd ki az újságokat, a képeslapokat, a népszerű és tudós könyvek zömét, melyek az új nyomdagépről lezúdulnak; nézz meg egy német színdarabot, figyeld a nyelvet, hogyan beszélik a rádióban, hogyan a Bundestagban. Ez a nyelv többé már nem Goethe, Heine és Nietzsche nyelve. Mégcsak nem is Thomas Manné. Valami óriási ártalom érte. Zajt csap, hangot ad. Még közöl is, de a közösség érzését nem teremti meg."

„A stílus helyébe a retorika lép. A pontos köznyelvi használat helyébe a zsargon... a nyelv már nem élesíti a gondolatot, hanem elködösíti... A nyelv már nem kaland... Röviden: a nyelv már nem él, csupán beszélik".

A másik, ennek a témának szentelt írás a Günter Grassról szólő. Steiner maga is az előbbi esszére emlékeztet:

„Az előző esszében feltettem a kérdést: vajon a német nyelv túlélte-e a hitleri korszakot, vajon a Göbbels által megmérgezett Belsen működtetésére és igazolására felhasznált szavak szolgálhatják-e valaha is újra az erkölcsi igazság és a költői érzékelés szükségleteit".

S így folytatja:

„Grass megértette, hogy tűzáldozat után egyetlen német író sem fogadhatja el a nyelvet névérték alapon. Az a nyelv a pokol nyelve volt. Így hát összetörte és megolvasztotta; szavakat, dialektusokat, frázisokot, kliséket, jelszavakat, szóvicceket, idézeteket öntött a tégelybe. Forró lávaként bukkantak elő újra. Grass prózájának szőkőárszerű, viszkózus energiája van; teli van zúzalékkal és szúrós szilánkkal. Bizarr, sokatmondó formákká szabdalja és horzsolja a tájat. Gyakran maga a nyelv az alanya köszörűkő képzeletének“.