Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Íme a pont, ahol megbotlanak a hangzók (Tóth László: A hangok utánzata)

fekete fiőkák csőréből harminckét sikoly szédül harminckét sikoly bukik lehullott húsomba lehullott húsomba húsom avarjába

(Litánia I.)

íme a pont hol lezárt

s folytatott a pillanat egyetlen ütem sejtnyi dallam

törött madárszárnyuk csapkodása föl! föl!

(Montázsolt önarckép egyes szám második és többes szám első személyben)

Az idézetek szerint Tóth László „egyetlen ütemben“, egy lezárt, de ugyanakkor folytatott pillanatban sűríti össze életszemlélete lényegét. S ez az ellentmondás csak nyelvileg ellentmondás — az élet ezernyi ilyen helyzet elé állít bennünket. Az ilyen szituációkban színt kell vallanunk: mérlegelnünk kell, döntenünk kell az igen és a nem lehetőségei között. Vajon milyen megoldást sugall a fiatal költő? Tóth László elégedetlen ember. Elégedetlen a sorssal, az élettel, de főképpen önmagával, vagy ha úgy tetszik — mivel a költői én a közösségi mi kifejeződése — magával az emberrel. „Létezésem szintézisében / maradok örökké csak lehetőség" — vallja a Meneküléspróbák 3. versében. A sors kínálta választáslehetőségeket latolgatva mindig a tökéletesség, az egyensúly elérésének eszméjét tűzi ki maga és mindnyájunk elé:

dominózol, sakkozol, malmozol elveszíted magad egyensúlyba kerülsz magaddal visszanyered magad

— írja a Litánia III. szakaszában. A kiegyensúlyozottság, az egyensúlyhelyzet pedig csak az önmagunkkal való szembenézés eredményekképen jöhet létre. Tóth László képes arra, hogy farkasszemet nézzen az emberrel, s ki meri mondani:

lábunk idegen már egy újabb forradalomhoz

s eszünkbe se jut önmagunkban keresni (Litánia I.)

Forradalom és önmagunk. Elérkeztünk a rokonszenves költészet kulcsszavaihoz. Tóth László versei nem öncélúak, nem önmagukért valók — mindenki címére szólnak, aki elégedetlen önmagával, aki a „minőség forradalmát“ (Németh László) igyekszik megvalósítani önnönmagában. Ez a mondanivaló nem találhat süket fülekre, mivel legszemélyesebb problémáinkat fogalmazza újra a költészet nyelvén. Az elszigeteltségből, az önmagára koncentráltságból így közösségi mondanivaló fejlődik ki, a költő „közösségi individuummá“ válik, aki — szembenézve önmagával — másokat is szembenézésre és továbblépésre késztet. A továbblépés azonban nem old meg semmit, mert

— mint ez a sírfelirat című versben megfogalmazódik —:

egy testhosszal az éjszakák mögött még mindig van lehetőség egy más halálra.

A „létezés szintézisét“ tehát a mindig jelenlevő más halál (tökéletlenségünk, kudarcunk) és a mindennapi újjászületés vágya (kényszere?!) alkotja. Prózára fordítva ez annyit jelent, hogy a harcban nem szabad (nem lehet) megállni: csak megközelítései vagyunk önmagunknak, csak árnyékai a bennünk rejlő lehetőségeknek. A küzdelem folytatódik tovább.

Ennyit azoknak, akik a költészetben az embert s az emberi életben hasznosítható energiák forrását keresik.