Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Íme a pont, ahol megbotlanak a hangzók (Tóth László: A hangok utánzata)
S most nézzük a formát — annál is inkább, mert a kötet fülszövege is az érthe- tetlenség „előlegezett gyanújáról“ beszél. Tény, hogy a Tőzsér említette „beszélő költészet“ ellen létrejött formarobbantást nem kíséri minden esetben új formateremtés is. Közvéleményünk szerint az Egyszemű éjszaka fiatal költői „rombolni oly hevesen és alaposan romboltak, mint egy zseni, építeni azonban már csak úgy építettek, mint holmi középszerű tehetség“ — hogy a Kassák és avantgardista köre elleni vádakkal jellemezzük a mi helyzetünket is. S ez a vád — sajnos — részben Tóth László verseire vonatkoztatva is igaz. Sajnos, mert a gondolati magasszintűség megkívánná (sőt: megérdemelné!), hogy ezek a költemények pontos, szigorú, a gondolat fajsúlyával azonos fajsúlyú formában nyerjenek kifejezést. A Tóth-versek „áttételességüknél fogva még a legműveltebb versolvasók számára is érthetetlennek tűnhetnek“ — írja a fülszöveg, s Tőzsér Árpádra hivatkozva, mintegy megkísérli megmagyarázni a Tóth- versek bizonyítványát: „E versek megértéséhez nem a szavak fogalmi jelentése a kulcs, hanem — jobb szó híján — pozitív vagy negatív töltésük. Ennél a töltésnél fogva állnak Tóth László képei dialektikus rendbe, s adják a létezés képzetét". A szavak pozitív-negatív töltése s az ebből fakadó versértelmezés, versmegfejtés lehetősége azonban — véleményünk szerint — megkérdőjelezhető. Ilyen töltés ugyan vitathatatlanul van a szavakban, de ez nem lehet a forma rendező elve. Gondoljunk például arra, hogy a legszebb álmunkból fölverő ébresztőóra kellemetlen berregése vagy a félelmetesen kattogó gépfegyver é9 a mámorosán csattogó fülemüle hangjának egyidejű érzékelése is pozitív és negatív hangérzetekre bontható ugyan, de zavarosságában és esetlegességében nem adja a megkomponált mű, a formába állított zenedarab érzetét. A mi felfogásunkban a formakészség a szervezni tudással, a komponálókészséggel azonosítható. S az érthetetlenség — tegyük hozzá: gyakran kézenfekvő — vádja nem az „áttételességből“ adódik (ne becsüljük le az olvasó szellemi képességeit! annál is inkább ne, mert a jó vers — vagy fogalmazzuk így: a modern, de jó vers — rákényszeríti öntörvényeít az olvasóra is), hanem az áttételesség hogyanjának a következménye. E nézőpontból főleg a Lexikon ciklus egyes darabjai kifogásolhatók, noha például az L című vers a maga áttételes formájában is pregnáns és egyszerűségében is kifejező: minden tányér levesemben érzem az ízedet sárga pöttyökben úszol bennem — írja az apára emlékező költő, s lelki élményeinek tárgyiasított, tehát áttételes, szimbólumrendszeren át kifejeződő megfogalmazása minden olvasót megfog — nem azért, mert a vers „egyszerű és „érthető“, hanem mert a téma megkívánta patetikus vallomás helyett az érzelmek visszafojtottságával jellemez, s a (várt) fennkölt és az (adott) egyszerű közötti „súrlódás“ esztétikai forrássá válik. Hasonló a helyzet a Lexikon U címszó alatti versével is. Az E, a G, a V című költemények szintén zavartalan versélményt nyújtanak. Az E-ben ismét az egyszerűségre épülő kompozíció növeli a vers hatását: Bs lön: mélyen néztek a nap sebhelyes talpába a kémények mikor a vak koldus szeméből kirepült a kéz és a versből kiégett tíz sor fájdalom i Érdekes módon nem a verbális alkotóelemek egyszerűek és érthetőek (hiszen a megszemélyesítés, a metafora, a groteszk nagyon is bonyolult helyzetet-gondolatot-érzelmet sűrítenek magukba), hanem a vers szerkezete, az ellentéteket (látó tárgyak és vak
