Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Íme a pont, ahol megbotlanak a hangzók (Tóth László: A hangok utánzata)
Garaudy Parttalan realizmusát ismertetve a szerző határozottan rámutat elméletének ellentmondásaira. „Hogy a jövő realista alkotásai nem hasonlítanak majd a maiakhoz, az magától értetődik. De azt állítani, hogy maga a realizmusuk is más lesz, hogy mindig újra és újra definiálni kell majd — ez végzetes hiba volna. A dolgok változnak, de a fogalmak azért vannak, hogy mozgásukba belevigyék az állandóság elemét, a rendet, hogy az ember ne sodortassa magát a dolgok áradatával, hanem — a parton állva figyelje.“ (144. 1.) Érdekes, hogy Rákossal egyidőben magyarországi szakemberek is hasonló szempontból bírálták Garaudy elméletét. A magyarországi irodalomszakértők véleményéhez hasonlít az is, ahogy a szerző Franz Kafka életművét értékeli a Többértelműség című fejezet két tanulmányában. Az elsőben egy szellemes ötlet alapján azt fejtegeti, hogy A per című regény mondanivalójának lényege nem változna, ha a jogi terminológiát orvosival helyettesítenék: a bíró helyett orvost, bűntett helyett betegséget, vádlott helyett pácienst stb. írnának. Meggyőzőn fejti ki, hogy ez a nagyfokú felcserélhetőség azért lehetséges, mert A per ben s Kafka más műveiben Is többféle jelentés, többértelműség található. Rákos Kafka életművét irodalomesztétikai szempontból értékeli, s az olvasónak feltűnhetik, hogy 1968 után a politikai kiadványokban és a CsKP állásfoglalásaiban is más szempontú, elítélő bírálatok jelennek meg az 1963-ban rendezett Kafka-konferenciáról. „Itt fogalmazták meg a szocializmus és a kommunista párt politikája iránti bizalmatlanságot. A Kafka-konferencia főként a művelődéspolitika területén káros árhullámot váltott ki.“ (Išli proti nám. Vyd. Pravda 1970. 4.) Ezért jő lett volna, ha az olvasó tájékoztatása érdekében a szerző jegyzetben utal a Kafka-konferenciának eme utólagos következményeire. Az eddig kiadatlan irodalomelméleti tanulmányok és a számos, főként angol nyelvű irodalomtudományi, stilisztikai szakkönyvelemzés azt a benyomást kelti, hogy mindezek előkészítő tanulmányok a szerzőnek régóta tervezett, s reméljük, egyszer majd el is készülő irodalomelméleti főiskolai tankönyvéhez. Igen sok találó, tankönyvbe illő megállapítást találunk a műben s jó értelemben tankönyvszerű az a módszere, hogy részletesen ismerteti más szerzők megállapításait, a szakirodalom legújabb eredményeit, s ezekhez fűzi saját, néhol szerénynek ható, de valójában eredeti s igen jól megfontolt véleményét.Rendszerezése, normatív szabályokat alkotó készsége is azt bizonyítja, hogy igazi tanárember, aki „nem középiskolás fokon" foglalkozik az irodalommal. Ami számomra leginkább hiányzik a könyvből, az a hazai problematika, amely különös módon csak a könyv rövid mottóiban, csonka ön-idézeteiben található meg. Kár, hogy a cseh, szlovák és hazai magyar irodalom kérdéseivel keveset foglalkozik (illetve nem sorolta be a kötetbe például Fábry Zoltánról írt tanulmányát s az Irodalmi Szemle ankétjára adott válaszát), mert könyvéből olyan szakemberként ismerjük meg Rákost, akinek nézeteire kíváncsiak volnánk a hozzánk legközelebb álló szakterületeken is. Csanda Sándor Ima a pont, ahol megbotlanak a hangzók (Tóth László: A hangok utánzata, Madách 1971) Költészetünk az elmúlt két évtizedben főleg a hangulatok, a sejtések, a lelki élmények jegyében fogant. Ha volt is gondolati költőnk (például Bábi Tibor, aki a materialista filozófia felől, vagy Tőzsér Árpád, aki a sors embert meghatározó „determinált valósága“ felől közeledett a világhoz) ez a fajta költészet nem játszotta irodalmunkban a prímhegedűs szerepét. A gondolati irány most — a fiatal, elsőkötetes Tóth László jóvoltából — bővült. Tóth is a gondolat felől közelíti meg a sorsot, a világot: a menekülés és visszatérés, a lemondás és újrakezdés, a reményvesztettség és reményigenlés ellentétpárjai felől. Lássunk két idézetet:
