Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - JEGYZETEK - Zalabai Zsigmond: Két Illyés-vers elemzése
téren? Ami leginkább szembetűnik, az a közős szószerkezetet alkotó szavak (például névelő és főnév, tagadószó és ige, melléknév és főnév) egymástól való elszakítása. „Mi oka lehet egy szabad vers-strófát hangzás-ellenesen írni le?“ — tette föl a kérdést 1929-ben Németh László, éppen Illyés Gyula verseivel kapcsolatban, panaszkodván, hogy „a ritmus bábele ez: olaszul kezdi, németül folytaja s angolul fejezi be... Sorai szétírásával még tovább zilálja a ritmust." Nos, azt nem tudnánk megindokolni, hogy a Németh idézte „Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már!" kezdetű Illyés-versben mi tette kívánatossá a verssorok széttör- delését, de a fenti szakasz zilált ritmusával kapcsolatban megkockáztatjuk azt a véleményünket, hogy a megszokott használattól való eltérés helyénvaló és funkcióval bíró rendellenesség. „A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai", a nádkúpban meglapuló „remegő lányok", az ostortól rettegő, a szót csupán „mímelő" gyerekhad visszafojtott, suttogó, el-elakadó hangja ez. Figyeljük csak meg ezt az elakadást: Mint évszázakon át a behúzott vállu parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajak-mozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor: — A második szakasz kezdősorai még az első szakaszból ismert ritmusképletet követik, de a fönti idézetben, éppen a rabszíjra fűzött, a rémülettől beszélni sem tudó, a szót csupán „mímelő" gyerekhad képének felvillantásakor már megbicsaklik a ritmus: a lendületes daktilussal szemben egy lassúbb menetű, teljesen más hangulatú ritmusfajta, az anapesztus bukkan föl. (Hogy a /kettőhöz mennyire más-más hangulat tapad, azt legjobban talán két verseimmel, a hexameterben írott, tehát túlnyomórészt dakti- lusra épített Zalán futásával és az anapesztusban írott Szeptember végén című Petőfi- verssel bizonyíthatnánk.) Az idézet második, hatodik és hetedik sorának végén egy- egy csonka ütemet találunk — ezek is hozzájárulnak a lendület fékezéséhez. A nádkúpban remegő lányok félelmét idéző sorban szintén megbotlik a ritmus: három spon- deus és egy anapesztus lassítja a vers tempóját. A ritmusbomlás tehát azokban a helyzetekben következett be, amikor — mint mondani szokás — az emberben „eláll a lélegzet“ és „beléfagy a szó“. Az első látásra talán formai tökéletlenségnek tűnő ritmus- ziláltság tehát inkább tökéletességnek fogható fel. A disszonáns stíluselemekkel kifejezett nyomasztó történelmi kép után ismét a jelenhez kanyarodik a költő. A nyelv pedigréje („családfája“, származása), azaz életképessége iránt érdeklődve, újra a „béna düh", a csak-azért-is-fölmagasodás állapotát vázolja fel. A strófa befejező sorainak elemzése nem lenne teljes, ha nem térnénk ki a „hajszálgyökerek“ szó értelmezésére, annál is inkább, mert Illyésnek egy azonos címet viselő tanulmánykötete s ebben egy ugyanezt a címet viselő esszéje is van. „A Hajsz ál gyökere k... — írja Illyés — eredetileg egy cikksorozat tetejébe íródott, akkor még így: A nemzeti érzés hajszálgyökerei. Még előbb pedig, a kézirat fejére így: A közösségi tudat hajszálgyökerei." Verse harmadik részében éppen a nemzeti-közösségi érzés és tudat formáit mutatja be: Összemosolygás nyelve; a titkon összevilágló könnyek nyelve; a hűség nyelve; a föl nem adott hit tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság (percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság) nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka, összeszidott panaszos, hivatalnokok unta mamácska nyelve; csomag-hordók, alkalmi favágók, mert gyárba se alkalmas, szakmára se jó (mert
