Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - JEGYZETEK - Zalabai Zsigmond: Két Illyés-vers elemzése
a szakasz mindössze két szóból álló befejező sora úgy hat, annyira tompán és iram nélkül hangzik, mint harctéri lárma elülte után a sebesültek halódó hangja. Támogatja ezt a vers ritmusa is — de erről majd később. „Egy jó szonett nem rövidebb, mint a Háború és béke" — mondta Pilinszky János. Ha ez így igaz, akkor érvényes ez Illyés Gyula versére is, amelyből egy valóságosnál is valóságosabb világ, egy sűrített lét, egy képileg, akusztikailag, hangulatilag és gondolatilag is megformált, újjáteremtett világ tárul elénk. S mindez hét rövidke sorból, huszonhat szóból. A koncentráltság olyan foka ez, amelynek leírása már eddig is több tíz sort vett igénybe. Pedig még nem is beszéltünk mindenről, többek között egy jelentős, a vers összhatásában figyelmen kívül nem hagyható tényezőről: a ritmusról sem. Vizsgáljuk a szakaszt most ebből a szempontból: Fölmagasodni nem bírhatsz. De lobogsz még, szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat kígyóként a talaj szintjén iramítva — sziszegvén néha a kíntól, többször a béna dühtől, megalázott. Elhagytak szellemeid. A vers, mint látjuk, daktilikus verslábakon futja be a pályáját, magával sodró lendülettel, iramosan. A dinamika már-már súlytalanná, lebegővé teszi a költeményt, azt azonban le-lehúzzák a természetes beszédhangsúly ólomcipőcskéi. A vers által ránk kényszerített ritmus és a természetes beszédhangsúly állandóan harcban áll egymással, hol összesiimulnak, találkoznak (például a „fölmagasodni" és a „szél-kaszabolta“ kifejezések „erős“ ízeiben], hol szétválnak és egymásoaik feszülnek. A második sor „lobogsz“ szavának első szótagja verstanilag gyenge hangsúlyt kap, a valóságban azonban, főképpen a hangsúlytalan „De" kötőszó után, igen erősen nyomatékos. A ritmusinterferencia hasonló megnyilvánulásai több helyütt is kimutathatók. Következésképpen a versszak ritmusa nagyszerűen támogatja az antitézisben és az oxymoronban megfogalmazott gondolati disszonanciát. A szakasz befejező sorának előbb említett tompaságát az okozza, hogy egyetlen lendületes, „Aramos“ daktilus sincs benne. A ritmusfékező spondeusok nagyszerűen érzékeltetik a nyelv „lobogásának“ csökkenését. A két ellentétes gondolat közötti harc még nem dőlt el. Lássuk ezért, mit mond a második szakasz: Ojra a fű közt, a gazban, az aljban. Mint évszázakon át a behúzott vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem fáj fejem aggjai közt. A nádkúpban remegő lányok közt, mialatt átrobogott a tatár. A szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajak-mozgás mímelte a szót, mert hangot sem tűr a török, mert arcba csap ostor —: most mutatod meg, most igazán — nekem is — mire vagy jó; most a pedigréd; a címered; hajszálgyökerednek kőharapó erejét. A nyelv küzdelmének az első szakaszban felvillantott képe után egy valódi történelmi küzdelem hatalmas tablóját szemlélhetjük. A nemzet zivataros évszázadaiban, a tatár iga korában vagyunk, abban az időkben, amikor a szellem emberei, a nyelv ápolói, a költők elmondhatták magukról, hogy: „De híremet nemcsak keresem pennámmal, / Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal..." [Zrínyi]. A küzdelem „a fű közt, a / gazban, az aljban" folytatódik. Szó sincs itt fölmagasodásról, lobogásról, inkább kihunyni, magába roskadni készül a láng. Hogyan és miben nyilvánul meg ez a gondolat formai
