Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - JEGYZETEK - Zalabai Zsigmond: Két Illyés-vers elemzése
De nemcsak erről a mesteri sűrítésről, egy jelenség több vonásának egyidejű ábrázolásáról van itt szó. Az „elreccsen... a vadlúdsereg vonala“ olyan metaforikus kifejezés, melyet Fónagy Iván — a zenei formatan kifejezését kölcsönözve — dewzának nevez. Ezen egy motívum előrefutását érti. Ilyenkor a motívum még kifejtetlen, csak utal egy később kifejlődő gondolatra. Az Illyés-vers akár iskolapéldája lehetne ennek a verstani jelenségnek: „a vadlúdsereg vonalának elreccsenése" mint motívum már sejteti, előkészíti az első szakasz befejező soraiban kimondott filozófiai szentenciát: „pálca töretett la víg világ felett...“ A kis remekművek színben is állják a versenyt a nagyokkal — mondottuk dolgozatunk elején. A verscím —* Őszi este — már maga is szürkülő tájat, alkonyi színezetet sejtet. Vizsgáljuk meg ebből a szempontból a „sötét“ és „világos“ magánhangzók arányát, elosztását a vers hangzóállományában. Hogy szórásukat szemléletesen tudjuk ábrázolni, írjuk ki a magánhangzók soronkénti előfordulását: Sötét : Világos 8 : 3 4 : 7 6 : 5 2 : 4 összesen 20 : 19 A „sötét“ és „világos“ hangzók fele-fele arányban oszlanak meg, a szó szoros értelmében /éZhomályt teremtenek. Számban csaknem megegyeznek, de még a sorok közötti váltakozás is arányosan oszlik meg: az első és haramadik sorban a „sötét“, a második és negyedik sorban a „világos“ magánhangzók vannak túlsúlyban. S hogy ez mindenképpen funkcionált, motivált jelenség, azt éppen a befejező négy sor bizonyítja: herseg a halott fű, sás torsa ropog, ahogy a réten át hazaballagok, arra, hol mint égigérő oszlopok vacsora-füst immár száz-szám gomolyog. A szakaszt a mély magánhangzók uralma jellemzi: harminc „sötét“ hangzóval szemben csak tizenkét „világos“ áll. Ez már nem az alkony félhomálya, hanem az éjszaka. Szemünk láttára sötétedett be ... A rímszavakról még nem ejtettünk szót. Pedig ezek iis a világos és sötét kontrasztját tükrözik. Az első négy sor világos rímbokrára (recseg — (vadlúd] sereg — töretett — felett) a befejező szakasz következetesen sötét rímekkel válaszol: ropog — /haza) ballagok — oszlopok — gomolyog. S a rímcsoportosulások kontrasztja esztétikumforrássá válik. Mindnyájan ismerjük az alkonyulás törvényeit: először a völgyek, a mélyedések telnek meg szürkeséggel, a fák, a bokrok éles kontúrjait mossa össze a homály, de az égbolt keskeny csíkja még fénylik és ragyog. Ezt a természeti jelenséget képezte le az Illyés-vers is: az éggel kapcsolatos első négy sor rímbokra még ragyog, fénylik, sziporkázik (akkor is, ha egy-egy sorban a sötét magánhangzók vannak túlsúlyban), de a rét, a földi színtér már elsötétült. Tájkép vagy emberi vallomás? Vajon a táj vagy az ember-e a „hőse“ ennek a költeménynek? Amit eddig mondtunk, az nem több, mint egy miniatűr-voltában is tökéletes tájleíró vers jellemzése. Ez a költemény azonban — úgy érezzük — több, mint tájkép. Sejtésünket a két szakasz egybevetése is igazolja. Az első négy sor filozófiai szenteciája: „pálca töretett / a víg világ felett“, tárgyilagos megállapítása: „itt az ősz“ és az eltűnő vadlúdsereg képe kifosztott, szegényedő, lassacskán el-elkopó, üresedő és szomorú tájat idéz föl előttünk. Az ötödik és hatodik sor a természet helyett hirtelen az embert állítja a vers középpontjába, szinte leképezve, antropomorflzálva, emberre vonatkoztatva a természeti jelenségeket. A színhely és az ott folyó cselekvés kísérőjelenségei akár párhuzamba is állíthatók:
