Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Három nap Velencében

való éneklés fontossága átmenjen legalább a pedagógusok tudatába. Molnár korában Madrid utcáin, de Toledóban is, az inkvizíciós menetek árnyékában, esténként többszáz főnyi tömeg ad szerenádot gitárral, és Beaumarchais — Rossini Figaró ja — ezekben az időkben kezd kialakulni azzá a minden hájjal megkent népszerű figurává, aki lantjával és hangszálaival is mesterien bánik. S amerre Molnár megfordul, a borbélyműhelyek mindenütt készenlétben tartják a hangszereket vendégeiknek, hogy azok, ha unatkoznának, míg a sor rájuk kerül, kedvük szerint szórakozhassanak azokkal. A nyilván szép játékot az is szívesen hallgatta, akinek éppen nyírták a fejét, vagy borotválták a képét.

Később, mikor Nürnbergben jár, róla Velence jut eszébe, s Nürnberget Németország Velencéjének nevezi. Amikor Erdélyben látja Kamuthi Farkas villáját, nem állhatja megjegyzés nélkül: láttuk a Kamuthi Farkas szép kastélyát — írja a Naplóban, valóban szépnek kellett lennie, ha az ő külföldi remekműveken edzett szeme és ízlése is annak találta. — Mikor Váradon áthaladtában megemlíti egyik műve elején az ottani híres királyszobrokat, egykori aranyozásukat, vajon nem csendül-e vissza a régi emlék: hiszen Prágában ugyanazoknak a Kolozsvári Testvéreknek láthatta a művészettörténet által a 14. század egyik legtüneményesebb alkotásának ítélt Szent György szobrát, akik a váradi szobrokat is készítették, amelyek tehát ekkor még álltak. Továbbá fölszakadhatott a tudat mélyéből az olasz út emléke is: Páduában Donatello Gattame- lata lovasszobrát láthatta, ha csak „futtában“ is, Velencében pedig Verocchio nagy művét, a Colleoni lovasszobrot, ama három nap alatt, amíg ott időzött. Mivel hasonlíthatta össze ezt a kultúrvilágot? Talán Nagyszombattal, ahol Asztalos András, Kassával, ahol Békési István a patrónusa, vagy Debrecennel, ahol tanulóévei közül jó néhányat eltöltött, s amelynek könyvtára már a tudományok magasabb régióiba vezette tudásra mohó lelkét? Az 1590-es évek Debrecene csak „kormos“ emlékként lágyíthatta szívét, hírnevet, dicsőséget a Rajna mente tudós professzoraitól, művelt világi főuraitól remélt és kapott.

Mikor Bicsén, Thurzó Borbála fantasztikus arányú lakodalmán bejegyzi a Naplóba: vígjátékot láttam, komédiát, nem Velence jut-e eszébe, ahol ekkor már a vígjátékot zenekar kísérte, s egymást érték az előadások, amiről neki, még ha nem is látott saját szemével ilyet, bár láthatott is, eleget beszélhetett bármelyik gondolás, miközben lábukat áztatták az Adria vizében. — Mikor a brandenburgi választófejedelem reggelijén vesz részt, s ezt jegyzi föl a Naplóba: reggelizés alatt zene szólt, s utána a Száműzött Corneliust adták, nem Velence jut-e eszébe, szárnyaló templomi és világi muzsikájával, kórusaival, színműveivel, vígoperáival? — Mikor az irigyek és gyűlölködők ellen, mint maga írja, zsoltárénekléssel vigasztalja magát, és másokat is megkér, vegyenek részt éneklésében; mikor maga tart énekbemutatót az akadémiai hallgatóságnak, mikor kántorságot vállal Oppenheimben — a képzett muzsikusnak vissza kell emlékeznie minden esetben arra, amit vándorlása során látót, s amiből mindent együtt láthatott a kor miniatűr Európájában: Velence művészettel, nagypolgári élettel zsúfolt világában. Három nap Velencében — a Napló csak ennyit mond. Ő, az állandó sietés miatt — mert bár Pesaróról azt írja: nagyon unta magát, azért ő szelleme szárnyain akkor is sietett — inkább az elme tábláira írta föl azt, amit lényegesnek talált — erre a fölhozott néhány példa is utal — nem a Naplójába. Szívébe fogadta a benyomásokat, nyelte a kor tudásanyagát, és adagolta szét zsoltáraiba, szótáraiba — ez utóbbiak éppen 350 éve jelentek meg — könyvei tanulmányszámba menő előszavaiba, életrajzi adatokkal, visszaemlékezésekkel megtűzdelt ajánlásaiba. A művekbe.

Itthon Debrecen, ahova hazatért, nem sokat törődött a megőszült emberrel. Erdély többet, mert vezető papjai tartottak tőle. Mikor a járvány 1634 januárjában elvitte, a vaskalapok alatt megkönnyebbültek az irigységgel terhelt fejek.

Testét elnyelte a házsongárdi temető, ám a kései Debrecen egy szép szoborral idézi emlékét polgárosodó irodalmunk első európai rangú tudósának ama „szentek“ között, akiknek panteonját egyszer majd Debrecenben a Kollégiumon kívül is meg kell építeni.