Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Három nap Velencében

kerül Marburgba éppen azokban az években, amikor Molnár is ott tartózkodik, s akinek szépséges hangjától elbűvölve ez a kálvinista őrgróf ad stipendiumot Schütznek, hogy a katolikus Olaszországba menjen kifejleszteni zenei tehetségét és elsajátítani a legkorszerűbb zenei tudást. És éppen Velencébe! Ez a Schütz a 17. században úgy emelkedik a német zenei élet fölé, mint a következőben J. S. Bach, a lipcsei protestáns kántor. Vissza kell utasítani azt a puritánus oldalról megkockáztatható ellenvetést is

— mivel akadnak, akik Molnárt is kapcsolatba hozzák az egy s más tekintetben haladó szellemet képviselő puritanizmussal — mintha e mozgalommal való kapcsolata tenné kizárttá a korabeli modern zenei élettel való törődést. Molnár művészi kérdésekben, irodalmi s általában kulturális vonatkozásban, sőt életformában sem osztotta sem a puritánok, sem az ortodoxok szemellenzős látásmódját, világi kultúrjavaktól való irtózásukat. Talán éppen ez lesz egyik oka annak, hogy Geleiék oly finom diplomáciával süllyesztik bizonytalanságba és tehetetlenségbe a majdan hazatérő „bujdosót“.

De egyébként nincs adatunk arra, hogy ebben az elvadult ellenreformációs világban Molnárt a felekezeti elfogultság hatalmába kerítette volna, noha kétségtelenül öntudatosan vallotta kálvinista hitét „igaz“ hitnek, és voltak kemény szavai és kiadói gesztusai a vallási köntösben jelentkező korlátoltság és annak képviselői ellen is. Továbbá: a kálvini irányzat nem mindenütt jelentette a világi kultúrjavak olyan értelmű megvetését, mint ezen az agyonpusztított, műalkotásai jelentős hányadától megfosztott magyar földön. A lyoni Szent Bertalan éjszakán meggyilkolták többek között Ramust, a kor haladó pedagógiai gondolkodásának egyik vezető alakját, továbbá azt a Goudimelt, aki — ha életben marad — hivatva lett volna oly magasságokba emelni a zsoltárt, mint ahova Bach emeli a koráit. Teljesítménye előtt — a genfi hugenotta zsoltárokkal kapcsolatban — így is a legnagyobb tisztelettel áll meg a ma zenetörténésze.

Egy olyan érzékeny és sokrétűen gazdag alkotó egyéniség, mint Molnár (aki nagyon is túllátott minden felekezeti és világias korláton, s meg tudta látni az értéket a másik oldalon is — aminthogy az az oldal is tudott róla elismerően nyilatkozni) egészen bizonyosan nem Szodomát és Gomorrát látott Velencében. Ilyen ember számára három nap is elégséges lehet annak beszippantására, amire szüksége lett a későbbi évek folyamán. Egyházi és világi zene között aligha láthatott oly éles különbséget, mint ortodox hazai ellenfelei vagy akár a puritánusok. Mert a zene vagy értékes vagy értéktelen, akármilyen is a színezete, akár vallásos, akár világias. Ha az élet, az emberi lélek alapvető kérdéseire felel, a szív, a lélek nagy érzéseit maradandóan szólaltatja meg, ha valóban kitágítja, meghosszabbítja „létüket túl a földi kereteken“, akkor ez a zene csak „isteni“ lehet, még ha „káromkodás“ közben szüle t k is.

Az olasz út előtt Molnár már megfordult Strassburgban, Heidelbergben, bejárt néhány svájci várost, tehát francia és német kultúrkörben tájékozódott. S ezen a területen a hangszerek ezekben az évtizedekben már elfoglalják kiváltságos helyzetüket, még a protestáns templomokban is! Luther korában nem egy helyen a sekrestyés lantjátékkal helyettesítette a kórust és a hiányzó orgonát. Ez a hangszer mint a hangszerek királynője a szektás vallási korlátoltság ellenére a kuturális igény és az anyagi jólét emelkedésével egyre nagyobb tért hódít a protestáns templomokban. De nem nálunk.

Amikor Molnár Velencében jár, nagyszerű előzmények után már ott munkálkodik az a Giovanni Gabrieli, akihez majd Schütz is beiratkozik, s a hangszeres zene egész Európában az ő hatására izmosodik és válik általánossá. Ö a Szent Márkitemplom orgonása. Ebben a zenekarban lép a közönség elé a violino, azaz a mai hegedű, s ezzel együtt van az a zenekar, amelynek hangszerei már mint a zenekar élő s bárki által elérhető tagjai szólalnak meg Molnár csodálatos zsoltáraiban, nem kis botrán- kozására a hazai hangszerellenes egyházi közvéleménynek.

Molnár ekkor még nem is sejthette, milyen nehéz sors vár majd hazai földön zsoltáraira, dallamra, szövegre egyaránt. Hogy mit sem tudnak majd kezdeni a gyülekezeti életben a 33., 81., 92., 108., 149., 150. zsoltárral, a bennük szereplő hangszerekkel, holott ekkor Velencében már a kor méreteihez képest hatalmas arányú zenekarok működnek még a templomokban is. Monteverdi Orfeóját 1607-ben, tehát a zsoltárok megjelenése évében adja elő egy, a kor kereteihez képest nagy létszámú, 36 tagú zenekar. S a zenekar ott él már a templomban (és még jó sokáig) pontosan azért és úgy, amiért és ahogy a fenti zsoltárok megkívánják.