Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Három nap Velencében

hol amott bukkannak elő az árulkodó bizonyságok: mennyi mindent látott, hallott, tanult ez az ember, aminek a Naplójában alig van nyoma, egyéb műveiben azonban annál több.

Nézzük hát, mit látott vagy láthatott Velencében, hátha csakugyan látott is egyet- mást, amire szüksége volt, aminek később hasznát is vette. Igaz, íiatalon járta a világot, szeme sem lehetett a színek csodálatos világának meglátására, még kevésbé szókincse a kifejezésre, legalább is nem árul el később sem olyan nyomokat, mintha Rómában Raffael mennyei világossága és tisztasága rabul ejtette volna, de Velencében is hallgat Giorgione, Tlzian, a Bellinik, Sebastiano del Piombo, Veronese, Palma Vecchio vagy Tintoretto bámulatos gazdagságú, színvonalban, mennyiségben egyaránt lenyűgöző világáról. Amelyben ekkor már két világ: a reneszánsz és a barokk életöröme és drámai feszültsége forrósodott a néző szeme elé, méghozzá a színek olyan pazar káprázatában, amelyhez művészi gazdagságban a teremtésnek csak egy másik csodája, az akkori zene hömpölygő áradata hasonlítható. S mindez éppen Velencében! Mert ha a képekre nem is futotta idejéből — Erazmus is hallgatott a műalkotásokról

— azért az épületeket, a Szent Márk templomot, a haranglábat, a Doge palotát, a Palazzo Foscarit, a S. Giorgio Magrioret, a patríciusok palotáit észre kellett vennie, s az érzékeny szellemiség számára a pillanat is elégséges, hogy összevesse azt, amit lát, mondjuk Velencében, azzal, ami otthon, Szencen, Göncön vagy Debrecenben látható.

Ha este kiült a malamaccoi partra, a „hold ezüstlő fátyla“ alatt, a csendesen ringatózó habok fölött messze szárnyaló csodálatos olasz dallamokat hallgathatott, amelyekkel szerelmes lányok, asszonyok hívták és várták haza a messziségből kedvesüket, férjüket. S ha nem is értette a szöveget, az érzékien szálló dallamok benne is nagy és mély érzéseket pendíthettek meg. Ha a Canale Granden utazott, nemcsak a különböző stílusú épületek gazdag változatossága érinthette lenyűgözően, hanem a lépten- nyomon előbukkanó templomokból kiáradó zene is. Velence ezekben az évtizedekben kezdte élni zenei dicsőségének első nagy korszakát, s igen hatásosan járult hozzá az újkori európai zene kialakulásához. S a Szénéről elindult molnárfiú akár említi a kapott hatásokat, akár nem, kizártnak kell tartanunk, hogy arra a Molnárra, akiben már csíráznak a hugenotta zsoltárok magyar „zubbonyköntöskékben“, aki a ritmikai nehézségekről beszél majd a zsoltárok előszavában, s aki nem ok nélkül hívja föl a francia dallamok pontos megtartására a magyarok figyelmét, aki majd egyik főiskolán bemutató éneklést nyújt a hallgatóságnak, akit később egy zeneileg művelt német városban kántorrá választanak, hogy erre a muzikális hajlamú Molnárra Velence gazdag zenei világa ne gyakorolt volna élményszerű hatást. Nem arról van szó, tisztában volt-e Velence gazdag művészeti világával, vagy közelebbről: zenei életével, hanem egyszerűen csak arról, amit már mondottunk, hogy a pillanatok is végzetesen meghatározhatnak sorsokat, elhatározó ösztönzéssel lehetnek egyének szellemi fejlődésére. S Molnár, aki szüntelen száguldásban rótta az országok útjait, nemcsak az apró pénzsegélyeket csípte föl az alkalmi patrónusoktól, hanem a szellemi javakból is beszippantotta a számára szükséges mértékben azt, amit polgárosodó alkata, humanista műveltség- igénye fontosnak tartott.

E három nap sok mindenre elégséges benyomással, tanulsággal láthatta el őt. A Szent Márk-templomban olyan orgonamuzsika szólt, amelynél különbet az elkövetkező százötven év sem produkál. Bizonyosnak látszik, hogy éppen Velence teszi meg az elhatározó hatást zenei fölfogása kialakítására, amelyet aztán Marburg, Cassel, Op- penheim csak betetőzött. Hogy képzett zenésznek kellett lennie, azt éppen az op- penheimi végállomás — ahol kántori hivatalt vállal — bizonyítja.

Mikor Velencében jár, a templomokból zenekarok hangja szűrődik, sőt árad kifelé. A már teljesen elvilágiasodott concerto éppen 1595-ben — mint templomi műfaj — indult hódító útjára. S kizártnak kell tartanunk azt az esetleges ellenvetést, hogy Molnárt kálvini felfogása minden valószínűség szerint szembeállította az olasz templomokból az utcákra is kiszárnyaló zenével. Mert ne feledjük el, német földön is kálvinista őrgróf állíttatta föl az első állandó jellegű zenekart, az első színházat, ő maga is zenélt és zenét szerzett, színdarabot írt, miközben ő kovácsolta egységbe önvédelmük érdekében a német protestáns fejedelmek zömét. Ez az őrgróf lesz legfőbb támogatója Molnárnak éppúgy, mint annak a Schütznek, aki az ő casseli kollégiumából