Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Csanda Sándor: Néhány szempont egy modern vers elemzéséhez
síkon vibrál, mert az ár folyót jelent, éppúgy mint a Duna, tehát az azonosuló és az azonosított részben fel is cserélhető. A verskompozíció második része a legtömörebb s egyben a legáltalánosabb Is: rövid strófái mély filozófiai gondolatokat tartalmaznak. Az első az időről alkotott abszurd képpel kezdődik: „már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen“, s ez a költői felismerés (rádöbbenés) pillanatát érzékelteti. Bizonyos igazságok, törvényszerűségek már ősidőktől kezdve megvoltak az anyagban, s a költő (vagy tudós) tudata ezt egy zseniális percben „meglátja“, felismeri. A materialista filozófia kifejezésével élve, leegyszerűsítve ezt úgy magyarázhatnók, hogy a lét számos esetben évezredekkel megelőzi a tudatot. Ugyanezt a gondolatot találjuk más szempontú megvilágításban a strófa második részében, s a két abszurd kép között dialektikus összefüggés, de bizonyos felcserélhetőség is van. Az idő felismert egészét százezer ős szemlélgetl velem — mondja a költő a második képben. Köznyelvre leegyszerűsítve, ezt úgy lehetne magyarázni, hogy a költő egyéniségében benne van az idő, az anyag, a társadalom végtelen tapasztalata és tulajdonsága is. A következő strófában is modern, abszurd képekkel folytatja a költő az előzőben megkezdett bölcselkedést: elődeinek öntudatlan életét folytatja tudatosan. De megpendíti e gondolat ellentétét is: az ősök az örök anyaggal egyesülve részesei mindannak, amit a költő (halandó lévén) még nem tudatosíthat magában. A versszak felépítésében hasonlít az elsőkhöz, az elején konkrét ténymegállapítás, a következőben pedig általánosító költői kép van, a halálnak egy szokatlan metaforával (anyagba leszálltak) való kifejezésével. A második rész harmadik versszaka is a dialektikus materializmus szemléletét tükrözi. A költőt különböző kölcsönös kapcsolatok fűzik az őseihez, az egész emberiséghez: az ő életük tudatosodik benne, amikor verset Ír, ezt fejezi ki az „ők fogják ceruzámat" szókép és dialektikus párja, az „én érzem őket". A „mint öröm és bánat" költői hasonlat rendkívül találóan fejezi ki az ellentétek egységét, s ezt abszurddá mélyíti az „enyém a múlt, övék a jelen" kifejezés. E szóképekkel a költő a dolgok fonákját érzékelteti, s arra tanítja az olvasót, hogy a jelenségeknek gyakran az ellentéte jelenti a mélyebb igazságot, a törvényszerűséget. (Az egyén általában úgy véli, hogy az övé a jelen, s az őseié a múlt.) Az ősök emlegetése e filozofáló részben látomásszerű [képeikkel kombinálódik. A kompozíció harmadik része szintén konkrét ténymegállapítással kezdődik: a költő elődei különböző nemzetiségből, származtak, s ez itt egyértelmű célzás a fasiszta fajelmélet tarthatatlanságára, példa a nemzetiségek keveredésére. A konkrét és az átvitt értelem egybemosődására jó példa az „édes" jelző, mert az étel valóban lehet édes, de anyja szájából mindenféle étel az volt (átvitt értelemben még a más ízű is). József Attila az igazságot színesztétikus jelzővel teszi szemléletessé, párhuzamba állítva az előző sor édes jelzővel: „apám szájából szép volt az igaz“. A következő metaforikus szóképnek, „mikor mozdulok, ők ölelik egymást", szintén többféle jelentésit tulajdoníthatunk: a) az ölelés az utódok nemzése, b) a kún anya és a román apa (nemzetiségi) összeölelkezése, c) az ölelkezés mint mozgás, amely a költő mozdulataiban folytatódik. A strófa lezárásaként idézett, a szüleitől hallott megszólítás a „valóságirodalom“ esztétikájának megfelelően a konkrét valőságelemek költői felhasználásáról tanúskodik. A versszak első felének múlt idejű igéi után, a második részben jelen időt találunk, s ebből ama következtethetünk, hogy a kép mintegy látomássá válik. Ezt a látomást folytatja a költő a következő strófa „megszólítanak" igéjével s a feltűnő ellentétet hordozó „ők én vagyok már" metaforával. Ebben a szóképben az alany felcserélhető, mert szüleit saját magával azonosítja, s az eredmény nem változna, ha az „én“-t azonosítaná az „ők“-kel. A következő dialektikus gondolatot tartalmazó sorban az „erős" fejezi ki az ellentét lényegét. A következő abszurd hasonlat és metafora azt a konkrét szóképpel nem érzékeltethető buddhista színezetű filozófiai gondolatot fejezi ki, hogy a költő létezése visszavezethető az „őssejtig“, ezért mindenféle ősével azonos. Látszólag abszurd metaforikus ellentétek, valójában bölcseleti igazságok hullámzását, ritmikus váltakozását találjuk kicsúcsosodva a versszak végén: „az Ös vagyok, mely sokasodni foszlik: ) apám- s anyámmá válók boldogan, / s apám, anyám maga is ketté oszlik, I s én lelkes eggyé így szaporodom." „A világ vagyok" metaforikus szókép azt jelenti, hogy a költő azonosul az egyetemessel (filozófiai értelemben), mivel a költő is parányi része a világnak, szóképében ezt a részt azonosítja az egésszel, s a továbbiakban ezt az azonosságot kiterjeszti a
