Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Csanda Sándor: Néhány szempont egy modern vers elemzéséhez

szerű, sejtelmes, szimbolikus jelentést is hordoz. A negyedik sorban először a megszemélyesítő jecseg és hallgat ige tűnik fel, de e szóképekben többértelműség és dialektikus ellentét is feszül: a) a köznyelvi felszínes fecsegésé és mély hallgatásé, b) a jelző és jelzett szó helyett a szóképben ige és főnév áll, de bizonyos tulajdonságot is jelző értelemben, c) a főnév részben a melléknév ljelszínes) értelmét hordozza, az ige pedig a főnévét (hallgatás, Recsegés), ezt a kettősséget fokozza a mély szó, amely főnév és melléknév is lehet, d) (dialektikus) gondolati ellentét is van a felszín és a mély között.

Az ötödik sor költői hasonlata is többértelmű, és metaforikus árnyalata is van; ami az ember szívéből folyik, az hozzá közel áll, vagy részben azonos vele. A hasonlat groteszk és abszurd is, mivel erős túlzást tartalmaz lszívéből folyt volna a Duna). Az ötödik sorra többféleképpen rezonál a hatodik: a) a bölcs jelző megszemélyesíti a Dunát, s ezt sugalmazza az előző sor „szívemből folyt“ kifejezése is, b) a másik két jelző, visszahatva, a költő szívére is vonatkozik, amely így részben a Duna tulajdonságait veszi fel: zavaros és nagy. A mondat egészén egy groteszk költői kép uralkodik, s ez összhangban van azzal a groteszk mondanivalóval, hogy a költő bensöleg (szívből) azonosul a Dunával.

A második strófa két szokatlan, eredeti hasonlat egybefonódásából áll, s ezek, tartalmukat tekintve, teljesen eltérnek az előző versszak szóképeitől: mindkettő a munkás, a dolgozó ember életéből való. Az elsőben a hullámzást a testi munkát végző ember izmaihoz hasonlítja, s a hasonlaton belül meg is személyesíti: „úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el“. A szóképen kívül a tartalom fokozottabb kifejezéséhez hozzájárul a szóismétlés, a pattogó hangok és a ritmus megváltozása a sor második felében. Szorosan az előzőhöz simul, de erős szubjektív érzelmekkel is telítődik a másik hasonlat, amelyben a költő a Dunát mosónő édesanyjához hasonlítja. Figyelmet érdemel a népies édesanya kifejezés, amelynek jelentése a Dunára is vonatkozik, s a ringatott, mesélt és mosta igékkel megszemélyesíti azt. Ugyanakkor a szókép — hasonlóan, mint az első versszak végén —> visszafelé is hat, a Duna bizonyos tulajdonságait (mosta a város minden szennyesét) ruházza át a költő anyjára, s ez szintén túlzó, groteszk szókép. Költői kétértelműség van a szennyes szóban is, amely erkölcsi értelemben is felfogható: mind a Duna, mind a költő anyja tisztítja a „piszkos“ várost.

A harmadik versszak, az elsőhöz hasonlóan ténymegállapítással kezdődik, de ebben újból másféle képzet és hangulat tükröződik: cseperészik és eláll az eső, „mintha mindegy volna". A strófának erős hangulati jelentősége van, mert a Duna menti népek múltja és akkori jelene szomorú egyhangúságot árasztott: felhős, borús volt. A harmadik sor hasonlata azt fejezi ki, hogy a költő kívülről, mintegy „barlangból“ nézi a határt. Az egyhangú hasonlat itt is kettős síkon vibrál: a költő úgy nézi a határt, mint aki barlangból nézi az esőt (a nézi ige ismétlése is egykedvűséget éreztet), de a hasonlított és a hasonló fel is cserélhető, hisz az első sorok tanúsága szerint a valóságban is esik az eső, nemcsak a költői hasonlatban. Az összefüggő két sor a versszak végén újból groteszk hasonlattal zárul: úgy hull a múlt a költő képzeletében, mint az egykedvű örök eső. A hasonlaton belül a tartalomnak megfelelő megszemélyesítéseket és metaforikus jelzőket találunk: egykedvű, örök (eső), tarka (múlt).

Az előzőektől ismét eltérő szóképekből álló negyedik strófa rövid, félsornyi ténymegállapítással kezdődik. A versszakkezdő ténymegállapítások azt bizonyítják, hogy az ilyen valóságelemeknek a költő fontos poétikai funkciót tulajdonított. (Ebben az időben főként a proletárirodalom esztétikusai hangsúlyozták a közvetlen valóságmotívumok fontosságát.) Míg az előző strófa stíluseszközei komor, borús hangulatot idéztek fel, az itt következő hasonlat bájos, játékos: a költő a habokat az anya ölén játszadozó kisgyermekhez hasonlítja. A széképben idézett anya pedig már nem a mosónő, hanem szelíd harmóniát sugárzó lény: termékeny, másra gondoló. A hasonlat itt is két síkon vibrál, mert a játszadoztak, nevetgéltek igék megszemélyesítik a habokat, s ezek inkább a kisgyermekre, a hasonlóra vonatkoztathatók.

A negyedik versszakot azonban váratlanul a termékeny anya és a kisgyermek ellentéteként megjelenő temető-hasonlat zárja le. A szókép vizuális hatású: a hullámok távolba nyúló sora a költőt régi temetők dülöngő sírköveire és halmaira emlékezteti. A hasonlaton belül megszemélyesítések is vannak (remegtek, dülöngő) és a szókép egészsében groteszk jellegű: az idők árján remegtek a habok. Ez a szókép is kettős