Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásihoz

egyre erőszakosabb magyarosítás következtében úgy érezte, hogy eddigi művelődéspolitikai tevékenysége elhibázott volt. Ennek a költői, kritikusi, sőt általános irodalmi válságnak kifejezője A magyar forradalmi költészet szelleme című tanulmánya. Tartalma is, iránya is elválaszthatatlanul összefügg a korral, amelyben létrejött.

Banšell abból a tézisből indul ki, hogy a költészet teremtőleg hat a nemzeti gondolkodásra, s hogy a nemzeti jellem a műköltészet termékeiből is megismerhető. Ezért figyelmét a bevezetőben a magyar nemzeti karakterre irányítja, ahogy az az 1848/49- es forradalmi évek költészetében megnyilatkozott. Elismeri, hogy „szenvedélyes idők" voltak, ezért az akkori gondolkodásmódot nem tekinthetjük a magyar nemzeti gondolkodás konstansának, de így is jelentőséget tulajdonít neki. Arra a kérdésre szeretne válaszolni, hogy a magyar forradalmi költészet úgy érvényesítette-e hatását, ahogy a haza méltósága és józanul fölfogott érdeke megkívánta. Banšell elismeréssel adózik a magyarok szabadságszeretetének; ezt azonban csakis a nemesség nagy számával és az ország kedvező földrajzi helyzetével, „a természet változatos ajándékaival" magyarázza. Azt is elismeri, hogy ez a jellemvonás áll a magyar költészet középpontjában, ez „a magyar Parnasszus géniusza“. Itt azonban véget is ér a csodálat, mert szerinte a magyar forradalmi költők szabadságszeretete „pártos és önző", nincs bennük lelkesedés „valamely általános emberi érdekek iránt", Erdélyi egyetlen, 1848 előtti román- barát versét kivéve. Banšell azonban mindezt nem kívánja „teljesen rossznéven venni" a magyaroktól, megérti, hogy azokban a viharos időkben, amikor a magyarság élethalálharcát vívta az abszolutizmussal, indokolható volt a magyar 9ajtó nemzeti parti- kularizmusa. (Előbb, más helyen azonban a kortársi szlovák irodalomnak is „némi nemzeti egoizmust, sőt partikularizmust" ajánl). Banšell szerint a magyar forradalmi költészet „túlontúl megeresztette a partikuláris öndicsőítés, éspedig tapintatlan öndicsőítés gyeplőjét“. Állítása igazolásaként több idézetet („bombasztot") is felhoz, a magyar nacionalizmus erős hangsúlyával. Bírálatát azzal fokozza, hogy elítéli a magyar forradalmi költészet türelmetlenségét az uralkodóházzal szemben, s ezt Petőfi Apostoléival illusztrálja (amely szerinte a ikirálygyilkosság apoteózisa). Több „alojális tartalmú“ verset is ide sorol (A királyok ellen; Készülj hazám; A király és a hóhér; Ausztria; Itt a nyilam, mibe lőjjem? és Akasszátok föl a királyokat], amelyeket, mint mondja, műveinek sajtó alá rendezője, Gregusa, „legújabban nem merészelt közzétenni". A cikk ott kulminál, ahol a magyar forradalmi költészet ellenséges föllépését bírálja a monarchia nem magyar lakosaival szemben. Ezt Petőfi Elet vagy halált című versének hosszú részletével igazolja, amelynek ominózus sorait Banšell aláhúzta és kommentálta. Petőfi idézett verse, amely később is ellenvetéseket és vitákat provokált, élesen támadta a monarchia nemzetiségeit, köztük a szlovákokat is. „Undok éhes hollóknak", „gaz csordának", „tetveknek" nevezi őket, és harcba szólít ellenük, míg szívükből „a vér utolsó cseppje nem csorog". Banšell rámutat, hogy „a hálátlan szerepet, amelyet korábban különösképpen a magyar költészet vállalt magára a hazánk különböző nyelvű testvérei közti viszony túlfeszítésére, sajnos, napjainkban a magyar és egyéb nyelvű megvesztegethető zsurnalisztika vette át. S mivel már az akkori események is igazolták, hogy a nemzeti uszítás csak a hazát károsítja, ideje volna, hogy a hóbortos elemek, mindenek fölött pedig a hírlapírás higgadtabb és megfontoltabb húrokat pengessenek“. Enneik jeléül Vörösmarty szeretetet hirdető, gyűlöletellenes verssorait idézi.

Banšell lélektani-földrajzi és politikai magyarázata a magyar költészet alapos ismeretére vall ugyan, ám értelmezését részben aprioni célkitűzéseknek rendeli alá. Idézett Petőfihez című versével szemben az 1874 júliusában írott cikk ellentmondásosabb, s a szlovák-magyar viszony és különösen Banšell bonyolult fejlődésére utal. A versben Banšell azonosul Petőfivel (Nechže duch tvoj s mojím sa zlúči], de mihelyt észreveszi, hogy a forradalmi eszmények papíron maradtak, maga emeli ki a magyarok ,partikularizmusát". Korábbi polémikusán kiélezett eszmei-esztétikai nézeteivel szemben ugyanarra az álláspontra jut, amit különös nyomatékkai a régi és új nemzeti-konzervatív szárny képviselői (Húrban, Škultéty, Vajansiký és mások) igyekeztek érvényre juttatni. Eközben nem a forradalmat és eszméit veti el egészében, hanem elsősorban a magyar sovinizmust. A partikularizmus szerinte önmagában még nem is föltétlenül káros, ha a magyar költészet révén nem öltene olyan támadó méreteket. Az eklatáns példa — Petőfi Elet vagy hálál! című verse — teljes mértékben igazolta Banšell számára a téziseit.