Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásihoz

kozásban érzi az irodalomtudomány más tudományok — a történelem, a szociológia, a művelődéstörténet — hiányosságait. Az irodalomtörténész gyakran volt kénytelen a saját erejére támaszkodni. Több tudománynak érdeke, hogy hozzájáruljon a szlovák és a magyar nemzet fejlődésében napjainkig mutatkozó kölcsönös kapcsolatok és ellentmondó jelenségek törvényeinek a megvilágításához.

Az irodalomtudományban nem lehet elsődleges a problémák történelmi-politikai tálalása. A történettudomány segítheti a kérdések megvilágítását, de ez még nem jelenti, hogy maga álljon a kutatás tengelyébe. Ezt a tényt azonban a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok irodalomtörténeti kutatásában nem eléggé tartják tiszteletben, s az irodalomtörténész mintegy kénytelen olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyek megoldása elsősorban a történészek feladata volna (nemzetiségi fejlődés, konkrétan az 1848/49-es, a dualizmus kori megoldás stb.). Az irodalomtörténeti szempontok visszaszorítása egyoldalú és korlátolt megoldásokat hozott. Mivel gyakran a szlovák-magyar együttélés igen kényes kérdései tolódtak át az irodalomtudományi kutatás területére, ez a kom- paratisztikai program arculatán is meglátszott. A kutatás főleg „kézzelfogható“ tematikai hatások bizonygatására szorítkozott, miközben a szempontok egyensúlya, a két oldal egyenrangúsága mint bilaterális viszony felborult. Az irodalomtudomány kifejezéseivel szólva: hiányzott a kutatás strukturális és funkcionális szempontja. A szlovákmagyar irodalmi kapcsolatok ürügyén szokás volt egy-egy szerző eredetéről vagy „renegát“ voltáról (Petőfi, Madách, Mikszáth), a szövegek szigorúan vett eredetiségéről, elsőbbségéről vagy eredetéről (Szilágyi és Hajmási, Az ember tragédiája) beszélni, erőnek erejével hatásokat kerestek ott, ahol nyilvánvalóan sző sem lehet róluk (Slád- koviö, Arany, balladairodalom), egyoldalúan és egyértelműen egyik vagy másik irodalomba tartozónak ítéltek szerzőket (Bél, Beniczky, Wallaszky), személyi „csorbák“ kerültek szóba (Kollár, Húrban, Petőfi) stb. Ilyen esetekben az irodalomtörténet bizonyos szűk, a kor által meghatározott ideológiai koncepciók érdekében, lemondott státusáról.

A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok vizsgálatának kiinduló szakaszát a két irodalom sajátszerűségének és önállóságának elismerése és tiszteletben tartása képezi. További szakasza a tipológiai (strukturális) megfeleléseknek és eredetüknek feltárása, a kezdeményezés, a kapcsolat eredetének és céljának felfedése lesz. A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokat az irodalmi mű egy-egy szövegösszefüggésében átfogóan kell vizsgálnunk. Azt a veszélyt, amit a tárgyalt kapcsolatoknak társadalompolitikai mozzanatokkal, nemzeti ellentétekkel való túlzott determinálása jelent, éppen sajátszerűségnek és annak a ténynek hangsúlyozásával lehet elkerülni, hogy az irodalmi kapcsolatok tudományos vizsgálatát nem nemzeti konfliktusokra (ez a terminus oda nem illő módon a történettudomány és politika szóhasználatából került át, ahol indokolt), hanem csakis irodalmi kapcsolatokra, azaz egyezésekre és különbségekre építhetjük. Az alapvető egyezések léte kölcsönös érintkezéseket, kapcsolatokat, hatásokat, szerzők, műfajok, stílusok tipológiai kapcsolatait, kétnyelvűséget és kétirodalmiságot feltételez. Ez alakítja ki a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatkutatás problémakörét. A .^negatív kapcsolatok“ jelenléte mint az irodalmi kapcsolatok társadalmi háttere történelmi tény, s mint olyat, lehetetlen elhallgatnunk vagy megkerülnünk (vagy túlértékelnünk), de létezésük a konkrét irodalmi folyamat szempontjából többé-kevésbé közömbös. Mégsem Hanyagolhatjuk el őket, mert hatni képesek a kölcsönös érdeklődésre és a (kapcsolatok funkciójára. Az irodalom másodlagos modelláló rendszer, ezért a történelmi tényekre nem lineárisan reagál. Ezért az irodalomtörténész vagy teoretikus számára a történelmi valóság az irodalomnak nem „termékét“, hanem „anyagát“ jelenti.

A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok vizsgálatának tárgyát ezek szerint a két irodalom párhuzamos jelenségeinek, kölcsönös ösztönzéseinek, érintkezéseinek, tudomásul vételének, az irodalomközi színkiegészülés problémáinak, a kétirodalmúság kérdéseinek, a tipológiai, műfajl-stiláris és fordítási kérdéseknek és személyi kapcsolatoknak a tanulmányozása képezi.

A kölcsönös tudomásulvétel problémakutatása a belső irodalmi kérdések megismerésének fontos föltétele. A sokféle és gazdag anyag összegyűjtése sokszor szinte ismeretlen folyóiratokból, újságokból, levéltári és más forrásokból, a munkának csupán első szakasza, az elemzés és az átfogó értékelés előfeltétele. Egy-egy irodalom, író, mű visszhangja olyan irodalmi információ, amely az irodalmi kommunikáció vonalán (szerző — szöveg — befogadó, s részben az irodalmi szöveg vonalán is) két irodalom