Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Bata Imre: Weöres Sándor
S bár az anyag kötöttséget kívánna, formális logikai rendet, tagolt teret és mérhető időt, Weöres szabadon, merészen játszik az idővel, térrel, s oly versvilágot épít fel, melynek szabad lebegése a szavak közt is szól: verssorok közti résbe fér angyalok és próféták népe minden betűnél többet ér a papír pőrén maradt része 1953-ban keletkezett a Le journal, a költő akkori állapotáról, az egykori helyzetről ad pontos látleletet. S éppen ezen a módon lehet pontos. Ugyanezzel a technikával több vers is készült. Az Aqua vivat, a Hold és tanyát puszta technikai teljesítménynek is lehet vélni, de mindkettő ugyanazon szándék szerint való, mint az elemzett Le journal. Az üresen álló tanya felett telt hold leng — ugyancsak 1953-ban. Az idők nehéz légkörét éppúgy idézi a vers, mint a paraszti életforma hirtelen és akkoriban drasztikus átalakításának nyomait. E versekkel párhuzamosan a nagy ívelésű mitologikus énekek a költői egzisztenciát érintő létkérdéseket invokálják. A Medeia, az Orpheus a költő-fenomén démoni és oríikus megjelenés-változatai.t taglalja most már a mítosz anyagi közegében, Tatavane királynője pedig nyilvánvalóan a költői egzisztencia jelenére vonatkozik. Előbb a köl- tőség ősi állapotát idézi fel: Nagy szellem-férfi, kinek neve nincsen: egyél! Nagy szellem-asszony, kinek neve nincsen: egyél! Hatalmas üresség a dobpergés mögötti csöndben: egyél! Ez a költő-fenomén létállapota: áldozatot vetni a hatalmas isteneknek. De csak a régi nagyoké. A mai költő, már a Patakmonda is ezt énekelte, kicsiny: Ö én szűz páva-jérce, ki eleven tojások helyett kapott teste alá izzó köveket, mind félve borítja szárnya, kotolva kelti, hiába. Két ország kínja tüzel alattam, sosem kel ki a világ boldogsága. A kicsiséget, jelentéktelenséget a belső világ nagysága, végtelensége ellensúlyozza; így nyugszik meg, mert semmi sincs messze se közel az eszmélet lágy pernyéit kioltja kéken világit a körmök holdja fényes kerek térd fekete rónát hengerel az érzékek kocsányáira fűzve ezüst Artemis úszik hűvösen a véren át _ ... .,.. —...Jíwítfafirsötét habon csillogó kéreg emlékszik a tűzre a mell és a hát szökevényeit bordaketrecbe űzve a tőben hallgat a Gonosz Góliát halálos szendergésben fejére csontpálca hull peregve tiéd egészen örökre (Nyugvás) Ezt a verset már az a költő írja, kinek nemcsak a versbe illő, másként el se mondható tartalom, a tartalom és forma új kapcsolata a titka, de az is, hogy tisztán látja ugyan a költészet és a költő reális jelentőségét s helyét a koriban, az életet, s közben nem vesztette el a költészet világteremtő képességét varázsló hatalmát sem. Most jut el a kreációhoz. A líra önmagává lesz. Eltűnnek a varratok, az elbeszélő elem, nincs se közel, se messze, mert minden itt van és ugyanakkor végtelen távolban. A vers terében egymás mellé kerül a körmök holdja, a kerek térd és Artemis. A belső tér,