Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Bata Imre: Weöres Sándor

A reménytelenség állapotában, a teljes életidegenségben megtalálja a költő utolsó reményét, kiszabadulhat a kegyetlen élet korlátaiból, s a teljes homályban, a befelé szemlélődésben végtelen lehetőségekre nyílik távlat. Vissza, az ősidőbe, a mítoszok körébe, abba a szférába, ahol nincsen értelme lentnek és föntnek, mert az alap ragyog tisztán, üdvözítőn, és tagadja mindazt, ami a külső világban történik. A problematikussá lett élet elől a bizonyos létalapok szemléletébe, éjszakába, homályba menekül Weöres, fi ezáltal megtalálja az emberséget, amivel különbözhetik.

Magában a versben mutatkozik meg a különbözés. A premitikus költemények sorába tartozik a Patakmonda. Azt várhatni, elénekli majd a költő, miként lesz a patakból tenger. A téma ilyen lineáris kidolgozása azonban nem Izgatja Weörest. A patak valaha nagy folyam volt. S máris rátapad a tárgyra a költő. A líra gazdag, ősi folyama kiapadt. S a patak álmodik. A lírikus is. A hajdani nagy folyamról. Mert a patak mélyén ott szunnyad az emlékezet. A rejtett ér, a hínáros szövevény: ősanyák szigorú csöndje, betelt férfivágy pihen meleg hajlásai közt. A patak álmodik, álmodja ősi önmagát:?

Hömpölygés volt, széles iram, vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben, partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok, zengtek: Íme a folyam!

A költészet is: ma már patak, rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét nem nyitja soha többé. Weöres megpróbálja feltámasztani a nagy költészetet.

Nem akar agresszív lenni, nem szándéka a jóra kérni az embereket, perzselő szom- jat kelteni csak, ezért jön, ezért van.

Kicsiny vagyok, mint a porszem, s az Atya megnevez engem, s az Anya karján visz engem, mert szomjat fakasztok benned a jóra: mert éhet támasztok benned a jóra: mert hiába hívtak téged a jóra.

Semmiképp nem akar leragadni földszintesen. A teret kutatja s több rétegét, új meg új dimenzióit rajzolja fel. Egyelőre csak leírja őket, noha a mítoszkezelés már arra utal, közlekedni is tud bennük. A Meditáció a modern természettudomány térszemléletéből indul ki:

Testtelen ivek rengetege, mondják új bölcseink,

fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéja,

melyen vakon tör át a csillag — míg mi, szál-erein bukdosók,

kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,

az óriási koronát, mely alatt nincsen homlok

s megérint embertelen ragyogása.

Az empirikus életkörből tehát már a tudomány is kivon minket. A költő pedig más teret is ismer. Ha szemünket lehunyjuk, a sötét űr hol kitágul, hol megszűkül, ez benső tér, hova semmi nem fér a foghatóból, nincsen benne semminek mérete és rendje:

A kinti űr s a bennünk rejlő egymásba özönlik: ajándék e perc:

a mindenség egységét élhetjük át, az ősi alapokat. S ebben talál rá Weöres a költészet igazi közegére is. Itt magától zeng az ének:

Mély ebben, mint a gond fészke szívedben, kérge alatt minden dolognak, a tünemények medrei, a világ eresztékei ragyognak, örvénylik a láng, parttalanul forog az eleven tűz, az ezerszemű