Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

ösztöneim — de minden sejtem és pórusom külön-kiilön sajgott az éhségtől. Óriási erőfeszítésembe került, hogy úrrá legyek érzéseim fölött. Éreztem, hogy még nem múlt el a veszély; éreztem, hogy tovább kell mennem minden áron. De nemhogy menni, mozdulni is alig tudtam. Izmaim merevek voltak, és pokoli fájdalommal járt minden mozdulat. De — ha nehezen is — lábra álltam és elindultam. Nagyon lassan haladtam, de később izmaim merevsége a mozgás következtében fellazult, találtam némi élelmet is, s mire megvirradt, már újra friss voltam, mozdulataim visszanyerték rugalmasságukat.

Az út további részét nem részletezem, mert semmi jelentősége sincs, csupán a drága időt pazarolnám fölöslegesen. Az egésznek az a lényege, hogy sikerült — mint ahogy a mesékben áll — hetedhét országon túl jutnom. Ez ugyan enyhe túlzás, de ez a kifejezés jelzi legpontosabban — ha képletesen is — a köztem és a föltételezett üldözőim közötti távolságot.

Az új helyzet új feladatok elé állított. Ojra meg kellett teremtenem magamnak azokat a feltételeket, amelyek biztonságot nyújtottak számomra. Nincs szándékomban részletekkel untatni önöket, annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy ezeket a föltételeket viszonylag könnyen és gyorsan megteremtettem magamnak. Hisz nem volt egyéb tennivalóm, mint ösztöneimet követni, amelyek halálos biztonsággal — akár a legfinomabb műszerek — irányítottak és igazítottak el a legbizonytalanabb helyzetekben is. A többi aztán már csak idő és munka kérdése volt.

Az új fészek azonban lényegesen különbözött az előbbitől. Bár találtam alkalmas sziklaodút, amelyben berendezhettem volna új fészkemet, nem tettem. A földet és a föld mélyét nem éreztem már eléggé biztonságosnak. Az odú falai ugyan védelmet nyújtottak a szél, az eső és a tél hidegével szemben, de ugyanakkor három oldalról bezártak. S ez a bezártság nyugtalanságot ébresztett bennem. Nem tudom, értik-e pontosan, mire gondolok? Megpróbálom pár rövid szóval elmagyarázni. Számomra a szabadság tudata és érzete nem volt és ma sem egyenlő a szabad cselekvéssel, mozgással. Számomra a szabadság fogalma elsősorban a távolságok elérhetőségét jelenti; hogy ameddig a szemem ellát, odáig elmehetek, s újra és újra ilyen távolságok nyílnak szakadatlanul szemeim előtt. Mert a szabadság lényege a távolságokban össze- geződik. Olyan ez, mint az életünk, amelynek emlékeit tudatunk, akaratunk és szándékaink ellenére, úgy őrzi meg, hogy bármikor s bárhol felidézhetjük azokat.

A teljes szabadságnak ez a kényszere — amely persze csak később tudatosodott bennem — vezetett arra, hogy az új fészkemet egy fa koronája között rendezzem be, s nem valami zárt odúban. Lehet, hogy mindez hihetetlennek tűnik önök előtt, ennek ellenére így igaz, ahogy mondom. Sőt, azt is hozzá kell tennem, hogy azóta, mióta megépítettem az új fészkemet, időm legnagyob részét a fákon töltöttem. Csak akkor ereszkedtem le a földre, ha az élelem megszerzése rákényszerített. Valahogy a földön már nem éreztem magamat jól; sokat bizonytalankodtam és hibáztam. A fákon viszont egyre biztonságosabban mozogtam, s mi több, élveztem ezt az új életformát, mozdulataim erőteljesek, pontosak és megbízhatóak voltak.

Mindezzel kapcsolatban el kell mondanom, hogy ezek a változások nem egyik napról a másikra jöttek létre. Hisz, mint már korábban jeleztem, sok tavaszt éltem át eläô fészkemben, a kis barlangomban. S az idő, amiről azt hittem, hogy minden jelentőségét elveszítette, az idő, a mindig, mindenhol és mindenben jelen levő idő újra megmutatta magát előttem. S mikor az idő jelenléte újra tudatosodott bennem, rájöttem, hogy valóm éppen olyan véges, mint mindené, ami körülvett. Megértettem, hogy ez az egyetlen hatalom, amely ellen hiábavaló minden küzdelem. De ezek a gondolatok valahogy nem keserítettek el, inkább nagy-nagy nyugalmat adtak, békességet és boldogságot. Mert így, az újra jelenlevő időben is szabadnak éreztem magamat, óriási, láthatatlan áramlása nem volt félelmetes, nem volt idegen. Megértettem, hogy benne és általa lettem azzá, aki vagyok.

Az idő, az idő ...

Soha ne feledkezzetek meg az időről.

Benne és általa válik minden önmagává, benne és általa múlik és újul meg minden; az idő a mindenség ritmusa, keret és tartalom együtt és egyszerre. Old és köt, lezár és felszabadít. Talán önök is felismerik egyszer, hogy ez így igaz, s majd látni fogják, micsoda öröm és megnyugvás lakozik e felismerés erejében.