Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

De megint eltértem egy kicsit mondanivalómtól. Ennek ellenére úgy vélem, ez a kis kitérő nem volt fölösleges és hiábavaló.

Mint említettem, az új fészket egy fára építettem magamnak. Szép, erős fát választottam, talán a legszebb fa volt az erdőben. Tudom, önök most kételkedve csóválják a fejüket, mondván, hogy miként lehet egy fa szép, különösen, ha olyan fáról van szó, amely ezredmagával található az erdőben. Ha így vélekednek, nincs igazuk. A fák között is van csúnya és szép, csakhogy ennek felismerésére nem mindenki képes, mert a különbségek nem a külsőségekben mutatkoznak, hanem a fák lelkében, mert a fáknak is van lelkűk. Hát az én új fészkem egy igen szép, jóságos fán volt. Innen indultam éjszakánként hosszú-hosszú utakra éveken keresztül. Aztán, ha tavaszodott, s kénytelen voltam követni ösztöneim parancsát, messzire, új, ismeretlen tájak felé indultam. Néha napokat vándoroltam, hogy minél távolabb kerüljek kedves fámtól és fészkemtől. Mindezt pedig óvatosságból tettem. A tapasztalat megtanított arra, hogy óvatos legyek, mert a tavasz veszélyes számomra. Tavasszal mindig megindul ellenem a hajsza, 9 nem kockáztathattam, hogy újra olyan helyzetbe kerüljek, mint amit már korábban elmondtam. A tavaszi kiruccanások — ha szabad ilyen pongyolán fogalmaznom — kockázata így a minimálisra csökkent. Üldözőimet ugyanis megzavarta az a tény, hogy mindig más, egymástól távol eső helyeken bukkantam fel, s végeztem el a természettől rám rótt feladatomat. Tavasz múltával aztán visszatértem a fámhoz, s éltem a magam nyugodt, szabad életét. S higgyék el, nagyon boldog voltam. Akadtak ugyan kisebb-nagyobb gondjaim, de azok említésre se méltók.

Egyetlen olyan esemény volt még az életemben, amiről beszélnem kell. Egy furcsa, elszomorító változás. Ugyanis az egyik tavaszon — már zöld volt a fák koronája — arra döbbentem rá, hogy elmaradt a korábbi tavaszok hozta izgalom, nyugtalanság. Nem éreztem magamban a vágyat, hogy elinduljak azokra az utakra, amelyeket korábban minden tavasszal bejártam. Ekkor döbbentem rá, hogy megöregedtem. Igen, megöregedtem. Hosszú hajam, szakállam, de a testemet borító finom szőrzet sötét színe is megfehéredett. Tudtam, hogy ez is a természet örök törvénye szerint történt, mégis valami fájdalmas érzés járta át egész valómat. S bár éreztem, hogy erőm még nem fogyott el, tudtam, hogy az idő legyőzött. De egyben azt is megértettem, hogy ennek így kellett történnie. S ebben megnyugodtam. Mert olyan hatalom győzedelmeskedett fölöttem, amely győzelmével nem kérkedik, s ezáltal az én vereségem lényegében az életem, az egész életem kiteljesedését jelentette.

Azóta a változás óta sok tél és sok tavasz múlt el az erdők felett. Azóta nem találkoztam emberekkel, azóta nem üldöztek, s nekem nem kellett menekülnöm. Azóta teljes volt a nyugalom és a szabadság bennem; nem mintha korábban nem lett volna, csak azóta mássá változott.

S most itt vagyok a fészkemben, s érzem, hogy elérkezett az időm. Az út, amely idáig vezetett, szép volt. Tiszta és szabad. Horizonttól horizontig ért, s minden horizont újat nyitott szemeim előtt. Boldog voltam, s most is az vagyok, mint azon az első napon, mikor elindultam a városból, hogy a magam életét az ösztöneim diktálta módon éljem. Boldog voltam és szabad, s aki boldog, azt nem lehet legyőzni. S most, az utolsó pillanatban ezt még erősebben érzem. S nem véletlenül mondom, hogy az utolsó pillanatban. Nem véletlenül, mert valóban az utolsó pillanatokat élem. Ezért mondtam korábban, hogy sietnem kell. Itt fekszem a fészekben, nyár van, a lombokat enyhe szél ringatja csendes ringatással, s érzem, hogy nemsokára elringat engem is. Nem érzek semmi fájdalmat, csak nagy-nagy gyengeséget. S valami ismeretlen boldogságot. Képek villannak fel emlékezetem mélyéről, régi, szinte már elfelejtett képek, az első útról, amikor elhagytam régi valómat, nagyszerű és sikeres vadászataim, s a tavaszi izgalmak is... S az öröm, amely az utolsó pillanatban is elevenen él bennem, a szabadság ajándéka, a szabadságé, amelyet magam teremtettem meg miagamnak. De erről, azt hiszem, már beszéltem. Itt maradok a fészekben, s itt soha senki nem talál rám. Nem marad utánam semmi, s ez így van rendjén. S ha valamit kívánnék még magamnak, az egy kortynyi tavaszi nyírfanedv lenne, de most nyár van, s nyáron a nyírfák nedve keserű.