Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

len állatnak sem, amely utamba került. Tudom, önök is barbárságnak minősítik, de én fütyülök az önök véleményére. Azt sajnos nem láthattam, hogy mit tettek, és hogyan viselkedtek a falu lakói azon a reggelen, mert még hajnalban visszatértem az erdőbe. Olyan fáradt voltam, hogy alig vonszoltam magamat. Mégsem feküdtem le, mert tudtam, hogy ami ezután következik, az minden eddigi hajszánál nagyobb lesz. Olyan előnyt akartam szerezni, hogy az üldözőim számára behozhatatlan legyen. S ez csak a köztünk levő távolság lehetett. S én ezt az előnyt meg is szereztem magamnak velük szemben.

Azóta évek teltek el, de azt a napot sohasem felejtem el. Már említettem, hogy kitartó voltam, erős és edzett. Akkor szükségem is volt erőre, kitartásra. Addig mentem, amíg volt jártányi erőm. Oj, ismeretlen erdőket és hegyeket hagytam magam mögött, átúsztam egy gyors sodrású folyón, és csak mentem, mentem, egészen addig, amíg egy ingoványos, lápos sűrűben el nem botlottam. Hogy meddig feküdtem azon a helyen, nem tudom. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy mikor felébredtem, sötét éjszaka volt és apró szemű eső hullott az égből. Csend volt és nyugalom, csupán az eső egyhangú zizegése surrogott a sötétség mélysége fölött.

Nagyon messzire kerültem a régi tanyámtól, a kedves és otthonos barlangomtól, a két tölgyfa alatt. Messzire kerültem, de félelmet egyetlen pillanatig sem éreztem. Tulajdonképpen a félelem akkor már nem is létezett bennem. Csupán a szó maradt meg, egy jel a sok közül, amely tartalmát veszítve lebegett sok egyéb elveszett vagy jelentéktelenné aszalódott fogalom társaságában, feledésre, halálra Ítélten. Félelem, szeretet, együttérzés, részvét... Hol voltak már ezek a fogalmak akkor! Üres és értelmetlen, fedezet és tartalom nélküli szavakká szürkültek. Szót sem érdemes rájuk vesztegetni, mert ezek a szavak csak az adott — nagyon korlátolt és zárt — viszonyok között voltak fontosak, ha fontosak voltak egyáltalán. Mert inkább szolgálták a kép mutat ást, s nem az igazi érzések kifejezői voltak. De nyilván önök ezt nem ismerik, nem ismerhetik el, mert ebből az önök számára csak kellemetlenségek származhatnak. Igaz? Mert az együttélés megköveteli a magáét. S inkább elviselik a tudatos hazugságokat, mintsem hogy őszinteségükkel megsértsék az együttélés úgynevezett normáit. Nagyon sajnálom önöket, hogy... De nem, nem sajnálom önöket, elvégre a saját életformájukat önök választották meg, hát viseljék megalázó képmutatásainak és hazugságainak következményeit is. Semmi dolgom ezzel. Egy korty friss, tavaszi nyírfanedvet többre becsülök az egész szirupos civilizációnál... Egyáltalán, van sejtelmük önöknek arról, hogy milyen ízű tavasszal :i nyírfák nedve?! Erős a gyanúm, nemhogy a nyírfanedvet, de a nyírfát sem ismerili. Ha egy kicsit is őszinték tudnának lenni, kérdezés nélkül is bevallanák ezt. Perüze, én egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy önök nem ismerik a nyírfát. Honnan ismerhetnék?! Talán a nevét hallották, de fehér kérgét az önök keze aligha simította valaha is. Nedvéből pedig soha egyetlen kortyot sem ittak. Hogyan is tudhatnák hát, hogy milyen az íze?!

De úgy látom, kissé eltértem attól, amit lényegesnek tartok elmondani, bár nem vagyok benne egészen biztos, hogy ez a dolog a nyírfával — de a többi fával is — teljesen lényegtelen lenne.

Bizonyára azért éreztem igy, mert számomra ez olyan természetes, mint a napfelkelte vagy mint a fű zöld színe. Valószínű, hogy ez azért van így, mert számomra minden túl közeli, része napjaimnak, beletartozik életem rendjébe, ritmusába. S a tapasztalatom az, hogy az ember a nagyon közeli dolgokat általában — éppen közelségüknél, meghittségüknél fogva — nem tartja lényegeseknek, holott csak a maga számára — a közelségük miatt — látszanak lényegtelennek, más számára fontosak és érdekesek lehetnek. Mint például a nyírfák, hogy az előbbi példánál maradjak, bár még jó pár hasonló példát tudnék felsorolni, de sietnem kell, ha végig akarom mondani azt, amit elkezdtem. A kitérőkre, sajnos, nincs időm.

Ha jól emlékszem és nem tévedek, ott hagytam abba, hogy éjszaka volt, mikor felébredtem, és esett az eső.

Éjszaka volt, és esett az eső.

S én éhes voltam, rettenetesen éhes. Nem úgy, mint aki napjában egyszer eszik, s úgy sem, mint akinek nem volt ideje ebédelni vagy vacsorázni. Másféle éhség volt ez. Ilyen éhséget soha azelütt, de azóta sem éreztem. Nemcsak a testem, s az