Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

Szép, tiszta reggel volt, néztem a láthatár fölé emelkedő nap fényes korongját, a tájat, amely alatta úszott, ezüstös párákat emelve a kékség felé. Éreztem a hegyek és az erdők ritmikus lélegzését, a virágok illatát a lebbenő szélben, hallottam a gyors patakok csobogását a kövek sima homloka felett, s tudtam, hogy mindez az enyém, csakis az enyém, tudtam, éreztem mert szabad voltam, szabad kívül és belül.

Elindultam ezen a reggelen, magam mögött hagyva a várost, a város házait, az utcákat, a tereket, s csak mentem, mentem valami láthatatlan és kimeríthetetlen erőtől hajtva, arra, ahol még sohasem jártam, de amit mégis úgy ismertem, mintha öröktől fogva ott éltem volna.

Csodálatos érzés volt ez, fölemelő, megteltem büszkeséggel, erővel, s akkor már tudtam, hogy senki és semmi sem győzhet le. De azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű munkám, éreztem, de nem féltem, mert boldog voltam, s aki boldog, az nem fél, aki boldog, azt nem lehet legyőzni, nem lehet megalázni. S én boldog voltam.

Sokáig mentem, olyan gyorsan, ahogy csak erőmből futotta. Mikér kiértem az erdőbe, ruháimat leszórtam magamról. Tisztán, pucéran álltam a nap előtt, az erdő fái között, s tudtam, éreztem, hogy hazaértem. Majd szétvetett az öröm, ugrándoztam, felkapaszkodtam a fák felém hajló ágaira, meglengettem testemet, s nagyokat huppanva estem a zsenge fűre, olyan puhán és olyan nesztelenül, ahogy csak a hajnali harmat hullhat. Elfáradtam, de nem álltam meg, egyre mélyebbre hatoltam az erdő sűrűjébe, beljebb és egyre magasabbra. A sziklák felé tartottam, amelyeket fehérre tisztított az eső és a nap. Ezeket a sziklákat mindig is nagyon kedveltem, hasonlítottak a kiszikkadt, tiszta csontvázakhoz.

Azon az első napon nem is ettem, a mámor olyan erősen átjárta testemet, hogy az evésről teljesen megfeledkeztem. Mikor rám esteledett, hevenyében fészket készítettem egy szikla tövében, s egy pillanat alatt elaludtam.

A hajnal hűvössége ébresztett fel. Testem harmatos volt, de egy csöppet se fáztam. Annál jobban éreztem az éhséget. Mindjárt hozzá is láttam, hogy keressek valamit. Óvatos voltam, figyeltem, hallgattam a neszeket. Fülem minden apró hangot felfogott, megkülönböztetett és osztályozott. Alattam a lejtő tisztásán valami mozdult. Majd ismét és ismét. Elindultam a hangok felé. Jó szelem volt, bátran mehettem. A tisztás szélére érve láttam, hogy a tisztás másik oldalán őzek legelnek. Visszahúzódtam az erdőbe, megkerültem a tisztást, s most már közelről is szemügyre vehettem az őzeket. Nyugodtan legeltek, biztonságban érezték magukat. Az egyik suta mellett fiatal gida harapdálta a harmatos füvet. Ez az enyém lesz, döntöttem magamban. Azt hittem, könnyen elbánok vele. Sikerült is pár lépésre megközelítenem, de a döntő pillanatban hibát követtem el. Az őzek észrevettek, s a perc egy töredéke alatt elérhetetlen távolságba kerültek tőlem. A kudarc elkedvetlenített, de csak rövid időre. Rájöttem, hogy sok mindent nem tudok még, s hogy még sok kudarcban lesz részem. De ez a gondolat nem tört le, inkább felvillanyozott. Reggelim, jobb híján, ekkor néhány csiga és pár gomba volt.

Mikor úgy-ahogy csillapítottam éhségemet, tovább folytattam utamat. Mentem a sűrű, harmatos erdőben, az előbbi kudarcomat az őzekkel csakhamar kifújta fejemből a friss reggeli szél. Madarak csipogtak a lombok között, hallgattam a dalukat, és nagyszerűen éreztem magamat. Egész nap kóboroltam a sziklák s az erdők között, egy nyugodt, biztonságos helyet keresve magamnak, ahol egy időre letelepedhetek. Délután meg is találtam, amit kerestem. A hegyoldalban, két óriási tölgyfa mellett, egy szűk bejáratú kis barlangot fedeztem föl. A tölgyek lehajló koronája eltakarta a bejáratot, nagyszerű tanyának ígérkezett. Azonnal hozzá is láttam, hogy lakhatóvá tegyem. A bejáratot néhány nagyobb szikla eltávolításával kiszélesítettem, hogy könnyebben bejuthassak. A kis barlangiban hűvösség és félhomály fogadott, a talajt nyirkos sárréteg borította, amit nyilván a tavaszi olvadások s az esők sodortak ide. Az első dolgom az volt, hogy ezt a sárréteget eltávolítsam. Nem volt könnyű, s legalább egy hetet vett igénybe, amíg a barlangot kitisztítottam. Közben persze gondoskodnom kellett az élelem megszerzéséről is. Kicsit le is fogytam, mert nem mindig sikerült olyan élelemhez jutnom, amely pótolta volna az energiaveszteségeimet. De nem nagyon törődtem ezzel. Boldog voltam és szabad, s ennél nem ismerek nagyobb és szebb dolgot a világon.

Állandóan dolgoztam, sokat és kitartóan. A barlangot, miután a sarat és a fölösleges követ, hordalékot, korhadó fadarabot eltávolítottam, lassan berendeztem. Mivel a bar-