Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

láng padozata enyhén fölfelé lejtett és félkör alakban jobbra fordult, a fészket a legfelső részén készítettem el. A fészek lefelé eső részét kövekkel raktam körül, olyan magasságban, hogy csak akkor látszottam ki, ha féltérdre emelkedtem. A fészek alját elegyengettem, s legalulra friss fenyőgallyakat raktam. A tisztáson nagy halom füvet téptem, a napon megszárítottam, s mikor a fű már teljesen száraz volt, a fenyő- gallyakra terítettem. Annyi szárított füvet hordtam a fészekbe, hogy ha aludni tértem, valósággal elvesztem benne.

Nappalok és éjszakák követték egymást. Az időérzékem lassan eltompult, az időnek egyszer csak nem volt semmi jelentősége számomra. A konkrét időre gondolok, nem az általános időre. Minden az elvégzendő dolgaimhoz igazodott. Mérni is csak úgy mértem, hogy azóta, hogy a barlangot fölfedeztem, vagy azóta, hogy elkészült a fészek. Egy-egy új fölfedezés jelezte hogy azért valamiféle idő, valamiféle mozgás mégicsak létezik. De jóleső érzés volt, hogy soha nem kellett ehhez igazodnom.

Fölfedeztem a Patakot. A Patak fölfedezése nagy-nagy esemény volt. Meg is ünnepeltem. A Patak, mielőtt még nem fedeztem föl, hiányzott. Víz kellett, s a Patak adott bőven. S később halat is. De sok erőmbe telt, míg rájöttem, hogyan ad a Patak halat. Sok kísérlet és sok kudarc árán tanultam meg, hogy a természet semmit sem ad ingyen, mindennek meg kell fizetni az árát ilyen vagy olyan módon.

Az életem rendje — nem tudom mi okból, talán a természet, talán a szükségszerűség kényszeréből — lassan^lassan úgy alakult, hogy nappal egyre ritkábban mozdultam ki barlangomból. A nappalokat nagyobbára a barlangban levő fészekben töltöttem, aludtam, vagy csak pihentem, erőt gyűjtve az éjszakai munkához. Ez .a körülmény az ösztöneimet még érzékenyebbé változtatta. Élesedett a látásom, s a legsötétebb éjszakában is úgy jártam az erdőben, mintha nappal lett volna. A szagokra is egyre érzékenyebb lettem, s már messziről fölfedeztem, hogy hol, milyen állat tartózkodik. Mindezt azért mondom el ilyen részletesen, mert nagyon lényegesnek tartom. Ugyanis a látás, a hallás és a szaglás kifinomodása alapvetően fontos tényezőként szerepelt az élelem megszerzésében. Az élelem megszerzésének lényege elsősorban a fölfedezőképesség. A többi ügyesség, óvatosság és erő kérdése csupán. S én, fejlődésem vagy átalakulásom e szakaszában már erős voltam, rugalmas, óvatos és fürge. Egy őzgida elejtése már szinte játék, szórakozás volt csak. Izmaim megacélosodtak, testem minden porcikája rugalmassá vált, s olyan nesztelenül jártam az erdőben, akár egy szellem.

A nyár, az ősz, s a tavasz könnyű volt, de a tél keménysége próbára tett. Nem a hideg, a hó, a fagy, a szél viselt meg — mindezt jól elviseltem, hanem az élelemszerzés lett télen körülményesebb. Kénytelen voltam nagyobb utakat megtenni, s utaim során közelebb jutottam újra a civilizált világhoz, de csak idegenséget és közönyt ébresztett bennem, nem vonzott, valami nagyon távoli emléknek tűnt föl előttem, valaminek, ami szinte nem is létezik, mert nem az enyém.

De azért mégis elindított bennem egy gondolatsort ez az új találkozás. Mégpedig a következőt: vajon mindazok, akiket ismertem, s akik engem is ismertek, emlékeznek-e még rám, hiányzom-e; vajon eltűnésem feltűnt-e előttük, kerestek-e, vagy kerestettek-e? Persze, ezek olyan kérdések és gondolatok voltak, amelyekre távolról se tudtam feleletet kapni, s a kérdések megválaszolására valójában nem is volt szükségem. Ennek ellenére ezek a gondolatok többször visszatértek emlékezetembe. S néha, vackomon pihenve, elképzeltem, hogy keresnek, vitatkoznak, hová is tűnhettem el csak úgy szó nélkül, egyetlen jelet se hagyva magam után. Azóta bizonyára mindannyian azt hiszik, hogy meghaltam, talán volt, aki meggyászolt, elsiratott, talán volt, aki azt mondta: „ha meghalt, meghalt, senkinek se hiányzik, hisz úgyis annyian vagyunk a földön, hogy lassan egymást faljuk fel.“ Csakhogy én nem haltam meg, sőt nagyon is élek, szabadon, boldogan, minden szorogástól, minden félelemtől meg- szabadultan. Igaz, hogy megváltoztam, én már egy másik én vagyok, külsőm és bensőm átváltozott, talán eldurvult, viszont ösztöneim kristálytisztává finomultak, százszorta, ezerszerte tisztábban éreztem azt a világot, amely körülfog, amelyben élek, s amelyben megtaláltam önmagamat, amely célt és értelmet adott cselekedeteimnek. Elhagytam minden szabványerkölcsöt, minden mondvacsinált törvényt, álszemérmet, mindazokat a korlátokat, amelyek a szabadság útját elzárják az emberek előtt. Az én törvényem a természet lett, s az én erkölcsöm a természet erkölcsével azonosult.

Megszületett és felnőtt bennem a csoda.