Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

idegen anyagként tapadt testemhez, nehezen lélegeztem benne, s ez gyakran olyan rosszullétet vont maga után, hogy órákig feküdtem bódultán szobám padlóján. Azért mondom, hogy a padlón, mert ekkor már képtelen voltam elviselni az ágyat.

Az ágyról külön kellene beszélnem, de sajnos, kevés az időm, nagyon kevés, s ami van, arra kell felhasználnom, hogy a leglényegesebb dolgokat, eseményeket mondjam el. Mindenesetre azért az ágyat is megemlítettem, mert talán mégsem annyira lényegtelen, mintsem azt az első pillanatban hittem. Tehát csak röviden: Az ággyal kapcsolatban először is a szerelemnek nevezett lealacsonyító ténykedésre gondolok. Nincs szándékomban Ítélkezni arról, hogy az úgynevezett szerelem milyen mértékben ala- csonyította le az embert. Ez nem az én feladatom. Inkább a tények közlésére szorítkozom. Fiatal koromban még magam is hittem, hogy a szerelem fölemeli az embert, hogy boldogságot, örömöt, kielégülést ad. A későbbiekben azonban a már említett, bennem muökáló belső erők hatására (következtében?) rájöttem, hogy ez merő csalás, önámítás, amely egy módja annak, hogy az igazi emberi célokat feladjuk. Az emberi szerelem (szeretkezés) lealacsonyító voltával szemben ott az állatvilág fajfenntartásának tisztasága. Az önmagáért való szerelem (szeretkezés) az emberi faj fenntartásának (megmaradásának) teljes feladása. Mindez az ágyhoz kapcsolódik. S ezek az emlékek és tapasztalatok odáig juttattak, hogy képtelen voltam belefeiküdni a saját ágyamba.

Így a lakásomban töltött éjszakákat a padlón aludva éltem át. Ilyenkor úgy éreztem, közelebb vagyok önmagamhoz, közelebb vagyok a természethez, amely különös erejével (delejével?!) mágnesként vonzott. S amilyen erővel éreztem ezt a vonzást kifelé, olyan mértékben növekedett bennem az undor mindazzal kapcsolatban, ami a városban s a lakásomban körülfogott. Már az utcákban is úgy jártam, mint az erdőben, óvatosan, surranva, az árnyékos helyeket keresve. Nem, nem féltem, csak óvatos lettem. Szemem pontosan rögzített minden tárgyat, felismertem minden helyzetet, zajtalanul, simán jutottam el a célig, amit magam elé tűztem. Nem volt könnyű dolgom, és sokat szenvedtem. Különösen sok gondot okozott az élelemszerzés. Már említettem volt, hogy szervezetem egyre nehezebben fogadta be az általában használt élelmiszereket. A kon- zervekről már beszéltem; hasonló undort ébresztettek bennem a füstöltáruk is, a sonka, a kolbász és a többi. Viszont megnövekedett étvágyam a friss hússal szemben. A friss, véres hús felkeltette étvágyamat, de voltam annyira elővigyázatos, hogy csupán szobám falai között, bezárkózva fogyasztottam el. Nyilvános helyen soha nem ettem nyers húst, inkább éheztem. Egy idő után azonban, ahogy ösztöneim, a természettel való tartós kapcsolatom eredményeként, egyre finomodtak, a mészárszékben árusított húst is megutáltam. Állott volt, s különösen, ha huzamosabb ideig hűtőben tárolták, képtelen voltam elfogyasztani. így — míg a városban éltem — élelmem java része gyümölcsből és zöldségfélékből állt. A nyári hónapok így valamelyest még elvíselhetőek voltak. Persze, valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy a nyár nagy részét a természetben töltöttem, valamelyik erdő sűrűjében, a már korábban említett módon.

Természetes, hogy az említett belső változásokat külső változások is követték. Szinte észrevétlenül sűrűsödött meg testem szőrzete, s nemcsak a szokott helyeken, de a hátamon s a homlokomon is sűrű selymes szőrzet ütött ki. Kezdetben egy kicsit zavart, de csakhamar megszoktam, s később már szinte tudomást sem vettem róla. De be kellett látnom, hogy ezzel a megváltozott külsővel nem maradhatok tovább a városban, nem mintha attól féltem volna, hogy nevetségessé válók, vagy mintha a megaláztatásoktól tartottam volna. Tudatosítottam, hogy átváltozásom elérkezett abba a szakaszba, amikor véglegesen meg kell válnom a várostól. S ez a felismerés egyáltalán nem szomorított el, sőt, valami belső gyönyörűséggel, a teljes szabadság érzetével töltött el. Végre! Végre! Feküdtem a padlón, és ezt az egyetlen szót ismételgettem: Végre! Végre! Szabad leszek! Nem, már nem leszek — már vagyok. Szabad, szabad!

Mintha a mindenség ölelt volna magához, mintha fölemelkedtem volna, lebegtem, a friss szél körülölelt, röpített, a fák és a bokrok felém hajoltak, a virágok kinyitották szirmaikat, s meghintettek illatukkal. így köszöntött a természet végtelen, örök tisztasága.

S ekkor, mikor ez az érzés teljes valómat át- és átjárta, éreztem, hogy elérkezett a nagy pillanat, elérkezett az indulás ideje.

Elérkezett az idő.

A teljesség, a tisztaság, a fény, a szabadság egyszeri, ismételhetetlen nagyszerűsége.