Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé
Gál Sándor visszafelé Pontosan nem tudom, mikor és hogyan kezdődött a változás, mert akkor még nem figyeltem azokra a különös jelekre, amelyek lassan felgyülemlettek bennem, s minden további cselekedetemet meghatározták. Mondom, a változás már nagyon régen kezdődött, talán még a születésem előtt, vagy még korábban, a szüleim születése előtt. Lehet, nem tudom. Egy azonban bizonyos: én már e folyamat végső állomása vagyok. Engem már úgy érintett meg, mint a szél, lassan mozdult, sodrása csendes volt, enyhe, ringató. S ilyen is maradt, nem nőtt viharrá, nem kerekedett szélvésszé. Akkor kezdtem figyelni rá, mikor rájöttem, hogy képtelen vagyok továbbra is a városban élni. Az a csendes erő, amit az előbb már említettem s amelynek eredetét nem tudom meghatározni, arra kényszerített, hogy hagyjam el a várost, az utcákat, a tereket, mindazt, amit annyira szerettem és kedveltem korábban. Látogatásomat egyre félelmetesebbnek és barátságtalanabbnak találtam. A berendezési tárgyak, ,a bútorok idegenek lettek. A falak között félelem lett úrrá rajtam. Szerettem volna küzdeni ezek ellen az érzések ellen, de minden igyekezetem meddő volt. A bezártság a rabság érzetét ébresztette bennem, ez meg a szabadulni vágyást. Szabadnak lenni minden áron. Csak azt nem tudtam, hogyan, merre induljak. A kezdet nagyon gyötrelmes volt. Tudatomra, értelmemre hiába támaszkodtam, nem látszott semmi ésszerű megoldás. Csupán az ösztöneimre hagyatkozhattam. Ez volt az egyetlen lehetőségem. Az ösztöneim pedig lassan, mint az erózió a természet arcát, átformáltak, észrevétlenül és következetesen. Az első jelek akkor mutatkoztak, amikor minden lehetőséget felhasználva, nekivágtam a hegyeknek, erdőnek, s napokat töltöttem a vadon csendjében, a fák és növények ősi világában, a kövek és az ég felé felfutó sziklák fenséges csöndjében. Évekig tartott ez az állapot. Mikor így napokat töltöttem távol a várostól, távol a zajtól, távol a lakásomtól, nyugodt voltam és kiegyensúlyozott. Mindig találtam magamnak egy csendes zugot az erdő mélyén, valami sűrű, áthatolhatatlan bozótot, ahol meghúzódtam, és hallgattam a szél nyugodt áramlását az ágak között. Ilyenkor leszórtam magamról ruháimat, s pucéran feküdtem sebtében készített vackomban, melyet friss gallyakból, falevelekből és zsenge füvekből hevenyésztem magamnak. Egy-egy ilyen fészekbe többször is visszatértem. Élelmet ritkán vittem magammal, mert valami megmagyarázhatatlan undort éreztem minden olyan étellel szemben, amely korábban rendes táplálékomul szolgált. Előfordult, s nem is ritkán, hogy a főtt ételt kihánytam. Arról nem is szólva, hogy a konzervféléknek a szagától is rosszul lettem. Viszont ha sikerült fölfedeznem az erdőben egy-egy madárfészket — s egyre gyakrabban sikerült —, amelyben tojások voltak, fenséges lakomát csaptam. A tojásokat feltörtem, s a tartalmukat kiszívtam. Ugyanilyen élvezettel fogyasztottam a jó, húsos gombaféléket is vagy az egyéb, éppen érő erdei gyümölcsöket. Külön öröm volt, mikor érett az erdei szamóca és az eper. Igaz, sok munkába és fáradságba került, amíg sikerült annyit összegyűjtenem, amennyivel jóllaktam, de a fáradsággal nem törődtem. Mindaz, amit eddig elmondtam, a változás legkorábbi szakaszára esett, mivel ekkor még egy-két nap után mindig visszatértem a városba, bár ezek a visszatérések nagyon kimerítettek. Különösen rossz érzés volt újra felöltöznöm. A ruha valahogy hideg,
