Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - FIGYELŐ - Varga Imre: A tenger idézése
belső terét felmérhetjük magunknak. Az ő költészetében ugyanis minden együvé tartozik: kiegészítik egymást, tagadják egymást, keverednek, s újra rendbe állnak a képek, gondolatok. A tenger, amely eddig csupán gyönyörködtetett, s egy-egy képet, valamilyen történetet, arcot, vetettek fel habjai a mélyből, most megdöbbentően tiszta lett. És mély. Erről a tengerről szól a Bevezető a valóságba: a partok című ciklus. A tenger is, akárcsak a régi tájak, városok, a „maradandóság kitakart szépsége“- ként villan elénk. Miért a partok vezetnek be a valóságba? Milyen valóság az, ahová eljutunk? A múlté? A jelené? A versé? Miért van szükség a partokra? • „Hogy rádöbbenjen magára a tenger, És kimondja: szabadság — Be kellett neki verni a fogát, Néven kellett nevezni őt A partok nem törik meg az egységet, nem jelentenek véget vagy kezdetet; a partok a folytonosság jelei. A partok jelenthetik azonban a formát is, azt a formát, amelyben minden alkotás tartalma, minden erő kifejeződhet. Egyelőre maradjunk az első meghatározásnál, a partok és a folytonosság jelei között erősítsük meg az egyenlőségjelet. Nincs ebben semmi új, hiszen Lalié már írt a folytonosságról, a térbeli folytonosságról Bizánc kapcsán. A Bevezető a valóságba című ciklus így ugyanannak a kérdésnek a megvilágítása, mint a Bizánc-látomás, de más filozófiai szemszögből. Ebből is láthatjuk, lalié mennyire ügyel a finom részletek mellett a tökéletes összhatásra, a teremtett világ tökéletességére. Számtalan térképet készít egy tájról. Mindegyiken mást hangsúlyoz ki, más-más oldalról világít meg: „Térség, önmagán tűnődő, Ingadozásait jegyzi, Szigorú határt von —“ Olvassuk el újra a fenti három soros idézetet. Észrevesszük: a költő ismét tudósít, de már nem egy megtett útról, mint az Argonautákban, hanem az önmagán tűnődő térségről. Nem a megtérést, a hazaérkezést, hanem az utat, a mozgást énekli. A ciklus a vers és valóság, tett és költészet bonyolult összefüggése után is kutat. A vers kőfaragói jelképek, sőt drámai hősök: „kitárják a követ, meglelik ... a formát“. S a partokat romboló ember munkájában nem ismerünk-e a költő erőfeszítéseire? „A küzdelem különben körkörös: Döntjük a partot, Hogy falat emeljünk.“ Lalié nem annyira irodalmi, mint híres angol elődje, Eliot — írtam ismertetésem elején. A szerb költő az anyagra, az állandó jelekre támaszkodik, arra, ami a múlandóságban is örök, megtartja formáját, s nem érdeklik őt a jellemek, az irodalom. Hogy miért? A magyarázatok helyett nézzük meg egy szonettjének befejező három sorát: „Szegény szavak ha végül is ködfátyollá váltok Csupaszok lesztek és nevetségesen sivárak: Fantomjai a költeménnyé sohse vált világnak.“ Az irodalom, az írásművészet anyag nélkül (társadalom, festészet, szobrászat, építészet stb.) lapos absztrakció. Lalié számára nem létezik külön írás, külön lélektan: „E csöndben, a parton, A tömör emlékezésben, melynek visszhangja belülről Üt át a kövön mint a verejték ...“
