Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - FIGYELŐ - Varga Imre: A tenger idézése

gyaihoz, szerkezetéhez eljutunk, a kép természetes élménnyé válik — mint a világ dolgainak, tárgyainak bármelyike, ha van hozzá erőnk, hogy jelentésének magasába felemeljük. (Egy kissé misztikus, de jól szemléltető példa: Krisztus, ahogy a bort, a halakat, a kenyeret felemelte jelentésükhöz.)

b) „Európa egész Irodalma Homérosztól... szimultán létezik“ — irta Eliot. Eliot költő volt, irodalmár — poeta doctus. Az irodalmat mint folytonosságot tárgyalni — kiragadva a társadalomból, kultúrából, gondolkodásból, amelynek következtében létrejött — absztrakció. Akár I. V. Lalié mottója is lehetne a fenti Eliot-idézet. De van a két költő között egy lényeges különbség: Lalié jóval irodalmiatlanabb, mint híres angol elődje. Az irodalom szót tehát cseréljük ki — jobb szó híján — kultúrára. Hogy miért? Lalié a szellem, az aktív szellem megtestesülését keresi kőben, valós vagy valótlan képekben, szobrokban, legendákban, míg Eliot magát a szellemet (vagy: jellemet?). Eliot illusztrál, Lalié kutat. Szükségesek voltak ezek a párhuzamok: körülhatárolni egy rokonszenves magatartásformát, egy tarka költői vidéket, felfedett és homályos hasonlóságait.

De szeretnék még egy nyilvánvaló különbséget megmutatni. Eliot és Lalié között (még mindig a tartalom problémáinál maradva). Eliot szánalmat, undort keltő képeivel múltat, jelent, jövőt riaszt. Laliénál egy harmonikus múlt áll a jelen mellett (esetleg szemben a jelennel).

c) Lalié költészetének ihletforrásai a történelem állandó jelei. A dolgok, amelyek immár teremtő nélkül élnek, azért a költő teremtőjükké szegődik, például nem egy fennmaradt torzót, festményt ír le, hanem az erőt keresi, amely képes volt az alkotást létrehozni.

d) A költői fantázia (a relatíve állandó nullpontból — a jelenből) két irányba mozdul el: a jövő avagy a múlt felé. A szerelem műveinek költője tiszta, erős múltat képzel el, hogy arra biztos jelen épülhessen.

e) Nem kell sokáig töprengnem az analógiákon. (Térjünk át a formai oldalra.) Itt van Hörderlin, akit a füljegyzet tanúsága szerint Lalié oly kitűnően fordított, Rilke — milyen rokon a Rilke-versek tárgyiassága a legjobb Lalic-költeményekkel —, a szimbolisták: Verlaine, Baudelaire. Az egyéniséget azonban nem a hasonlítás mutatja meg, hanem a versek, a költő világa és stílusa.

f) (kiegészítés a b) ponthoz). Lalié a történelmi romokat, képeket, eseményeket mai napsütésben látja és láttatja. A jelen tehát csak közvetve érezhető a versekben. Az ilyen típusú költészet, mivel már alapállása is távlati, nem nélkülözheti a filozófiát.

II. Felfedett indulatok — „kitakart tenger“

Nézzük meg, figyeljük az első akkordok egyikét, az Argonautákat. Nem a cél, hanem az út a fontos, ilyen aforizmára tudnánk leszűkíteni a verset, de ez az aforizma csupán a gyümölcs magja, körötte a hús: a képek, gondolatok. Lalié az Argonau- táfcban még nem épít át, csak elmond. Tudósít. De micsoda tudósítás! S az utána következő költeményekben is szebbnél szebb képeket találunk. Példának csak egyet — a Szendrő vára című versből: „Most a jobb parton a vár, a bal parton a szél."

Az igény már jelen van. Az átformálásé, az elmélyülésé:

„Magaddal telve, te nem magyarázod létezésed,

Miként a szél sem, mely tőled való félelmében Rejtezik a gyertya csöpp szemébe."

Lássuk azt a három sort, amely a múlt nosztalgia első és alapos megformálást. De nem a cél vizsgálata, hanem az úté, a folyamaté.

„A helyek, amiket szeretünk, általunk léteznek csupán, a megbontott tér látszat csupán az állandó időben,

A helyek amiket szeretünk, el nem hagyhatók..

Laliénál minden . egymásra utal. Költészete megtervezett: akár egy dóm, egy város. Nem vé-letlen és nem erőszakolt, ha a fenti három sor segítségével a lalici vei;svLlág