Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Zsilka Tibor: A szovjet szemiotika sajátosságai

hozzárendelődik, hozzákapcsolódik a lingvisztikái szemiológiához. Még pontosabban: a nyelvészeti szemiológia magában foglalja az összes lehetséges jelrendszert.

A „Cours de linguistique générale" mellett a szemiotika keletkezésének másik fontos forrása az amerikai Charles Sanders Pearce nevéhez fűződik. Pearce elemezte a különféle típusú jelek logikai felépítését és motiváltságát. Nagy érdeme, hogy nem szűkítette le kutatásait kizárólagosan a nyelvi jel vizsgálatára, hanem szélesebb összefüggésben szemlélte a jelet. Charles Pearce, őt követően pedig Charles Morris a jelek háromféle típusát különböztette meg: a szimbólumokat (tiszta jelek, amelyek diszig- nálják saját magukat), az ikonokat (olyan jelek, amelyek ábrázolnak valamit, például a térkép), továbbá az indexeket (olyan jelek, amelyek bizonyos relációkat vagy utalásokat fejeznek ki).

Mindaz, ami Ferdinand de Saussure-nél, Charles Pearce-nél és Charles Morrisnál csak nagyon kezdetlegesen, inkább csak potenciális lehetőségként volt meg csupán, több kutatóra ösztönzőleg hatott. Főként az utolsó évtizedre érvényes ez, amikor a természettudományi és technikai diszciplínák módszerei fokozottabb mértékben kezdtek behatolni a humán tudományok területére is. Ennek következtében szokás beszélni a művészeti tudományok, a folklór, a mítosz stb. kutatásának, vizsgálatának egzakttá válásáról. Ez az egzakttá válás természetesen nem véletlen jelenség; összefügg a kibernetika keletkezésével és elterjedésével. Korunkban ugyanis a kibernetika a legáltalánosabb és legegyetemesebb tudományos diszciplína.

A kibernetika, amelynek alapjait Norbert Wiener rakta le, hatással volt olyan tudományágak fejlődésére is, mint a nyelvtudomány, az irodalomtudomány, a művészet- elmélet, a folklór elmélete stb., mégpedig elsősorban a matematikai eljárások bevezetésével. Ezzel függ össze, hogy a tudósok a művészet bizonyos törvényszerűségeinek a formalizálására törekednek. Eleinte csak egyszerű statisztikai felmérések, számbavételek és leltározások tanúi lehettünk. Később azonban a kutatás fokozatosan elmélyült. E tekintetben fontos előrehaladást jelentett a Claude Shannon által kidolgozott információelmélet, amely eleddig ismeretlen módszerekkel vértezte fel a kutatókat. Ezenfelül a formális logikának tulajdoníthatunk nagy szerepet. De a gyakorlat is támasztott és támaszt a mai napig is olyan követelményeket a humán tudományágakkal szemben, amelyeket nem lehet megkerülni és figyelmen kívül hagyni. Időszerű feladatnak tűnik például a gépi fordítás előkészítése, de e téren még sok megoldandó feladat vár a kutatókra. A fordítógépeket aligha sikerülne a kor igényeinek megfelelően megszerkeszteni, ha a megfelelő kódok, algoritmusok kidolgozásakor abból indulnánk ki, amit hagyományos, sokszor atomisztikus nyelvészetnek szokás nevezni. A kutatómunkának az algoritmusok, pontos eljárások kidolgozására Irányuló törekvése már eddigi ismereteiket felülvizsgálják és átértékeljék. Az így kapott eredmények aztán jelentős hatással voltak olyan nyelvi szövegek vizsgálatára is, mint amilyenek az irodalmi szövegek. Az ilyen jellegű kutatás azonban nem korlátozható kizárólagosan az irodalmi szövegekre, hiszen más területekre, másfajta szövegek vizsgálatára is kiterjed.

A nyelvről, a művészetről, a folklórról, a mítoszról és a rituális szertartásokról szóló tudományok egzakttá válása némely gazdaságilag fejlett országban idővel létrehozta az általános jeltudományt — a szemiotikát vagy szemiológiát. A szemiotikái kutatások eddig a legnagyobb eredményeket a Szovjetunióban és Franciaországban érték el. A szovjet, illetve francia szemiotikusok egységes, metodológiailag körülhatárolható csoportokba tömörülnek; éppen ezért joggal beszélhetünk szovjet, illetve francia szemiotikái „iskolá“-ról. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a szemiotikának másutt nincsenek jelentős képviselői. Az olaszok közül érdemes megemlíteni Umberto Eco és Cesare Segre nevét, az amerikaiak közül a magyar származású Thomas Sebeok nevét. Sebeok, aki a Mouton kiadásában megjelenő, eddig egyedüli szemiotikái folyóirat, a Semiotica főszerkesztője, 1920-ban született Budapesten, s 1937-ben emigrált az Egyesült Államokba.

A csehszlovákiai kutatók közül František Miko kifejezésrendszere a stíluselmélet területén szemiotikái érvényű. A magyarországi kutatók közül szemiotikával legintenzívebben Voigt Vilmos foglalkozik.

De a nemzetközi szemiotikái szakirodalomban főképpen szovjet és francia szemiotikusok nevével találkozhatunk. A francia szemiotikusok közül mindenekelőtt a következő nevek ismertek világszerte: Roland Barthes, A. J. Greimas, Júlia Kristeva és