Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Zsilka Tibor: A szovjet szemiotika sajátosságai

Tzvetan Todorov. Érdekességként említjük meg: közülük csak Roland Barthes „tősgyökeres“ francia; Greimas litván származású, Kristeva és Todorov viszont Bulgáriából származnak. Julia Kristeva a Semiotica c. folyóirat társszerkesztője. Todorov aránylag fiatal, mindössze 33 éves (1939-ben született Szófiában); egyébként nagy érdeme, hogy „Thérie de la littérature“ címen 1965-ben kiadta az orosz formalisták műveit. Azóta négy önálló könyve jelent meg; közülük az utolsó 1971-ben „Poétique de la prose“ (A próza poétikája) címen.

A szovjet szemiotika — a franciához hasonlóan — önálló, sajátos iskolának tekinthető. Megvan a sajátos jellege, metodológiája; mindazonáltal a jelrendszerek törvény- szerűségeinek az identifikálásához jellegzetes módszerekkel közeledik. A szovjet sze- miotikusok kétévenként ún. nyári iskolát (letnyaja skola) rendeznek az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság területén; ez sokban hasonlít arra, amit mi nyári egyetemnek szoktunk nevezni. A nyári egyetemek szervezője a Tartui Egyetem, s ez magyar szempontból külön is érdekes, hiszen 1632-ben Academia Gustaviana néven Tartuban alapították a legelső finnugor egyetemet. A külföldi szakemberek a szovjet szemiotikát olykor „tartui iskolának“ is szokták nevezni, noha a nyári egyetemet nem a mintegy 80 ezer főt számláló Tartuban, hanem a tőle kb. 40 kilométerre levő Käärikuban szokták megrendezni.

A nyári egyetemen a szovjet szemiotikusok figyelme a másodlagos modelláló rendszerek vizsgálatára összpontosul. Ezt a szakkifejezést az 1964-ben tartott nyári egyetemen fogadták el. Olyan rendszert kell értenünk rajta, amely a nyelvi rendszer (ez az elsődleges modelláló rendszer) analógiája szerint épül fel, de különleges strukturáltsága révén a rendszer másodlagos jelentéshez is jut. Az elsődleges rendszer így a lingvisztikái értelemben vett nyelvi rendszer, ezért vizsgálható a nyelvtudomány módszereivel. Az irodalom, a képzőművészet, a filmművészet, valamint a folklór, mítosz, rituális szertartások a nyelvvel analóg felépítést mutatnak; „felépítmény“ voltuk is analóg a nyelvi elemek szerveződésével. Az elsődleges és a másodlagos modelláló rendszerre egyaránt jellemző a jelszerűség, az, hogy a jelentést jelek hordozzák és fejezik ki. Az elsődleges és a másodlagos modelláló rendszerek jelei között azonban lényeges különbségek mutathatók ki. Ami az elsődleges modelláló rendszerben jel, az a másodlagos modelláló rendszerben jobbára csak egy egységesebb jel részeként, jelelemként működik. Nem lényegtelen az sem, hogy a másodlagos modelláló rendszerekben a nyelvi jelek sok esetben más jelentést vesznek fel, mint a köznyelvben, a társalgásban; ez a metaforikus vagy metonimikus kifejezésmód alapja. A szovjet szemiotikusok az irodalom, képzőművészet, film, zene, színművészet, valamint a folklór, a mítosz és a rítus mellett másodlagos modelláló rendszernek tekintik a kultúrát mint egészet is. A kultúra mint egész a többi másodlagos modelláló rendszer közös jegyeiből alakul ki.

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a nyelv, valamint a művészet, a mítosz stb., vagyis a nyelv és a másodlagos modelláló rendszerek között fennálló analógiára egyes kutatók már jóval az intenzív szemiotikái kutatások előtt is felfigyeltek. I. P. Pavlov másodikjelzőrendszer-elméletére épülő művész-tipologizálása, Lukács György egyes fejtegetései, Ernst Cassirer a nyelvet, a mítoszt és a művészetet „szimbolikus formá“- nak nevező álláspontja sok hasonlóságot mutatnak a szovjet szemiotikái iskola eme alapelveivel (vö. Voigt Vilmos: Ösvény vezet a műalkotások szemiotikája felé. Kritika, IX., 1971; 3. szám, 28). A szovjet szemiotika nagy érdeme, hogy a nyelv és a másodlagos modelláló rendszerek közötti analógiát metodológiai alapelvként kodifikálta saját kutatása számára. A szovjet szemiotika közös metodológiájának végeredményben ez az alapja. S végső fokon a közös metodológia tömöríti egybe a legkülönfélébb tudományágak kutatóit, függetlenül attól, hogy hol, melyik munkahelyen végzik kutatásaikat. A Szovjetunióban ugyanis a szemiotikái kutatás központjai különféle tudományos munkahelyeken alakultak ki: ilyen pl. a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Strukturális-tipológiai Kutatóintézete (Vjacs. Vs. Ivanov, V. N. Toporov, I. I. Rev- zin, D. M. Szegal stb.), továbbá a Tartui Egyetem Bölcsészeti Kara (J. M. Lotman és felesége, Z. G. Mine, valamint a fiatal észt irodalomtudós, Jaak Pőldmae). Mások a Szovjetunió különféle városaiban dolgoznak: Gorkijban, Leningrádban, Tbilisziben. (Tbilisziben a gépi fordítással, illetve annak előkészítésével is intenzíven foglalkoznak; M. P. Cschaidze például kidolgozta az orosz szöveg grúzra való fordításának