Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - L. Gály Olga: Reneszánsz embernek is mondják

Az Ora Duopo kötetből vett és az alábbiakban bemutatott verset magam ültettem át magyarra Pavel Rosa nyersfordítása alapján.

Narkotománia

Ha azt akarod — az ember szeressen, s érzése kitartó legyen, erős és forró, szavad fogadja meg és egyetértsen — tanítsd gyűlölni azt, mi ennek ellentmondó.

Évezredek nevelték gyűlöletre, marakodni létét jelentő jussán, s harcol ma is egy ősi bűvöletben, bár neki s testvérének bőven jut már.

S ezért uralkodik a Bosszú, nyers Erő, bár szeretetre érett a világ.

Az ember ösztöne vadságra billenő, romlás kíséri útját s gyilkolás.

— Neved már ott szerepel, nemzedékem, a gyűlölet ködében fogant névjegyzéken.

A fáradhatatlan irodalmár Kantanta kamporo címen 101 magyar népdalt tolmácsolt eszperantóul, 9 általában a legnagyobb jelentőségű és legszélesebb körű Kalocsay műfordítói tevékenysége. Mielőtt azonban erről írnék, tegyük fel neki a kérdést, hogyan győzte, hogyan őrzi mindezt egy ember, még ha olyan rendkívüli vitalitással rendelkezik is, mint ő.

— Reneszánsz embernek is neveztek már, meg polihisztornak — mondja szinte megbocsátó mosollyal —, pedig a dolog nyitja egyszerű: minden iránt érdeklődöm, mert mindent tudni szeretnék a kvantummechanikáról éppúgy, mint az irodalomról. Rájöttem az eszperantó jelentőségére a nemzetközi érintkezés szempontjából. Tény, hogy kell egy világnyelv, egy „közös nyelv“. Lehetne ez angol is, ha nem lenne olyan nehéz a kiejtése. A francia is elvesztette azt a pozícióját, amit valaha elfoglalt. Az oroszt a cirillbetűs írás teszi nehezen hozzáférhetővé. Jómagam 44 éves koromban kezdtem el oroszul tanulni, és érdekes módon nem azok a betűk zavartak az azbukában, amelyek nincsenek meg a latinban, hanem azok, amelyek megvannak, de másképpen olvasandók. Ezért tanultam meg könnyebben a grúz ábécét — abban egy betű sem hasonlatos a latin írásjelekhez.

Egy bizonyos — magyarázza belemelegedve Kalocsay Kálmán —, hogy az emberiség keresi a kölcsönös megértés útjait, eszközeit, s az eszperantó, bizonyos sajátságai folytán, alkalmas volna a világnyelv szerepére.

a

Ha már itt tartunk, tekintsünk vissza az eszperantó múltjára, eredetére. Megteremtője és névadója Ludwik Zamenhof varsói szemorvos (1859—1917), aki dr. Esperanto néven (esperanto = reménykedő) 1887-ben először terjeszti a nyilvánosság elé Nemzetközi eszperantó nyelv című tankönyvét. „Remélte“, hogy az új nyelv elterjed, és reménysége beteljesült, mert 1905-ben, a franciaországi Boulogne sur Mer-ben megtartott I. Nemzetközi Eszperantó Kongresszuson dr. Zamenhofot a Becsületrenddel tüntették ki, az Académie Francaise pedig úgy véleményezte munkáját, hogy a létrehozott eszperantó a logika és az egyszerűség kicsúcsosodó műve. A már említett Gaston Waringhien, az Akadémia elnöke, egyébként francia irodalomtörténész és Baudelaire-specialista, a Fundamento de Esparantóban még 1905-ben kidolgozta az eszperantó egységességét biztosító alapelveket.

Az eszperantónak ebben az időszakban sok lelkes híve volt a cári Oroszországban, többek között Lev Tolsztoj is. Ű is szereplője annak az 1907-es históriának, amelynek főhőse egy bizonyos Albert Škarvan nevű szlovák orvos. Ez a Škarvan, aki barátja volt Tolsztoj orvosának, Makovickýnak, szabadelvűsége és hangos pacifizmusa miatt kegyvesztett lett a császári udvarnál: Ferenc József megfosztotta őt doktori címétől,