Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - L. Gály Olga: Reneszánsz embernek is mondják
L. Gály Olga reneszánsz embernek is mondják Eredetileg nem akartam egyebet, mint megismerni és az olvasóknak is bemutatni Kalocsay Kálmánt, a legidősebb élő eszperantó költőt. Nem is volt róla más adatom, mint hogy 1971 végén töltötte be nyolcvanadik életévét, és Budapesten él. Am amikor Budapesten érdeklődni kezdtem felőle, meglepetéssel vettem tudomásul, hogy személye nemcsak számomra érdekes. Kalocsay Kálmán nem kuriozitás, hanem kivételes szellem, akinek majd három emberöltőnyi eddigi életét nem is évszázados, hanem évezredes kultúrák sajátították ki, mintegy végzetszerűen ráhárítva a tolmács szerepét az utókor felé. Csodálatom még nagyobbra nőtt, amikor azt is megtudtam, hogy Kalocsay Kálmán nemcsak a szellemi folytonosság, hanem az emberi egészség őre is volt. Kalocsay Kálmán a század elején mint orvostanhallgató Budapesten töltötte diákéveit. Huszonkét éves volt 1913-ban, amikor először került kapcsolatba az eszperantóval. Akkor még maga sem sejtette, hogy ez a kapcsolat egy életre szól, hogy szenvedéllyé válik, amely rabságot is jelent, de közben kitágítja előtte a világot, elviszi őt annak legtávolabbi részeibe is, s idegen népek fiait hozza el szellemileg az ő budapesti otthonába. Előbb azonban orvossá lett, mégpedig nem is akármilyenné. Figyelme a fertőző betegségek, a vörheny, a kiütéses tífusz kórokozói felé fordult, elmélyedt tanulmányozásukban. Az akkori orvosi szaklap munkatársa lett, gyakran jelentek meg tanulmányai, s végül kutatásainak eredményeként megírta Heveny fertőző betegségek című egyetemi tankönyvét. Az orvosi egyetem tanára lett, keze alól már nem egy jól felkészült belgyógyásznemzedék került ki, akik tanárukban egyaránt tisztelték a kiváló tudóst, az atyai pedagógust és a haladó szellemű humanistát. Kalocsay dr. azonban nem csak a tanítványainak volt atyai nesztora. Az a vonzalom és érdeklődés, amely másik nagy szenvedélyéhez, az eszperantóhoz fűzte, csakhamar tettekre ösztönözte a nyelv területén is. joggal nevezik őt az eszperantó második atyjának, mert ahogyan a szülő igyekszik nevelni, fejleszteni gyermekét, úgy csiszolta, tökéletesítette ő az eszperantót, elsősorban az eszperantó költői kifejezőkészségét, számtalan neologizmussal gazdagítva azt. Nyelvtudományi munkái közül a legjelentősebbek: Lingvo, stílo, forma (Nyelv stílus, forma), a Parnasszusi vezérkönyv, amelyet Gaston Waringhiennel, a Francia Tudományos Akadémia elnökével írt, továbbá a Plena Gramatiko de Esperanto — a Rendszeres Eszperantó Nyelvtan, amelyet Baghy Gyulával, az ugyancsak neves magyar eszperantistával együtt dolgozott ki. Hamarosan maga is verselni kezdett eszperantó nyelven, és 1921-ben megjelent első önálló kötete, a Hondo aj koro (A világ és a szív), amely nagy figyelmet keltett. További kötetei: Strecita kordo (Megfeszített húr) Rimportreto (Rímes arckép) Izolo (Elszigeteltség) Ezopa sago (Aiszoposz bölcsessége). 1966-ban, hetvenötödik születésnapjuk alkalmából adta ki a Magyar Eszperantó Szövetség Óra Duopo (Arany páros) címen azt a kötetet, amely a két nagy magyar eszperantista, Kalocsay Kálmán és Baghy Gyula válogatott verseit tartalmazza. A könyv lelkesen értékelő előszavát William Auld, a neves skót eszperantó költő írta.
