Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)
— Ha most fellázadunk, nem lesz könnyű nevetnie. Idlar és Nam Yavarí a lázadóra nézett. Nam Yavarí vitába szállt vele: — Ha Antel rájön a lehetőségre, hogy valaki, aki erősebb, álmodta őt is, talán ő is fellázad, és megvédelmezi álmait. — Kit érdekel, hogy mire jön rá?! — Szeretik őt. — Az rendben van, ha az ember szereti az álmait — vetette ellen a lázadó —, de hogy az álmok is szeressék az embert... IX. Végül is győztek. — Antel is harcoljon, hogy ne pusztíthassa el őt az, aki álmodta. — Hogy álmodott világa túlélhesse őt. A lázadó újra megszólalt: — Ha ébredéskor megöli álmait, miért nem álmodik magáról? Miért nem álmodik a halálról? Tépjünk ki mindent, amit elvetett, és irtsuk ki őt az emlékezetünkből. Alig hallhatóan visszhangzott az inkák elégiája: Milyen fa terjeszti most fölém az i árnyát? Melyik vízesés ringat el majd dalával engem? Szerették Antelt, és féltek tőle. Nam Yavarí szemügyre vette Idlart. Nem akarta a pusztulását. — „Talán Antel éppen arról álmodik, hogy a lányra gondoljak, s talán arról, hogy vidám legyek, ha rágondolok.“ — S ha arról álmodik, hogy öljük meg őt? — kérdezte fojtott hangon. A körülötte állók töprengtek, igazat adjanak-e neki. Nam Yavarí folytatta: — Ha semmit sem fog tenni ellenünk? .. — Vigyázz! Lidércnyomássá, rossz álommá válhatunk, és felébred. — ... Ha semmit sem tesz ellenünk, akkor melletünk áll, egy véleményen van velünk és az álmaival, és azt kívánja ő is, hogy álmait utolérje a sorsuk. Ügy érezte, hogy gyáva, de Idlar várta a szavait. Sajnálták Antelt. Sajnálták szemének örökre eltűnt tekintetét, amellyel egy örökkévalóságig nézni fog, de látni már soha semmit. Antel múltjában és jövőjében olyanok voltak a nagy lehetőségek, mint a csöndes víztükör képei. Antel eltűnésének nyomasztó érzése olyan volt, mint a világ rémségeitől megriadt tekintet, mint a látók karjának mozdulata, amikor hirtelen megvakulnak. Arra gondoltak, hogy Antel hatalmas, és boldoggá teszik az ilyen álmok. A születés harcának ezer élménye, sűrű, kavargó homály, amelynek emberformát ad a messzeség, önmagából nő ki, önmagát teremti újra meg újra, mintha csak önnön létezéséért harcolna, semmi másért. Lehetséges, hogy... — Légiókról álmodik, hogy kiirtson bennünket! Rettegés villogott a káprázó szemekben. — Ott jönnek az ellenséges álmok légiói! — Ránk támadtak a hatalmas álmok, harci álmok jönnek ellenünk! — Idlar, itt a kezem. Nam Yavarí megtorpant a hősi mozdulat kellős közepén, és az a meddő mondat jutott eszébe, hogy „Felgerjed az erő nagylelkű álmai ellen, melyekből utálata játékszereivé emelt bennünket.“ Az örvénylő köd-alakzatok elenyésztek, s egy lemondó szellő suhant át a lelkeken és a legelőkön. — Hogy az eltűnéséről álmodjon. — Hogy folyóról álmodjon, amely a tengerbe ömlik, és Antel lesz a tenger. — Hogy szárnyakról álmodjon, hogy fölszálljon a magasba, és ő lesz a magasság. — Hogy a saját végtelenségét álmodja Antel. — A tengerből jött, s a tengerbe fog visszatérni. — Almondjon búcsúztató énekéről.
