Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Varga Imre: Vers
Vidám karénekek dalfoszlányai jöttek a távolból. A folyóból szálltak, a tengerből, a réges-régen álmodott fákból, kechua, chipewa, nahual, guarani, huitoto, maya, kogi, quiche, otoml, guaviana, páez, katío, kuna, chami, pijao, uray, urabá, arauca, karib, epieyú, de la Guajíra, epinayú de la Guajlra, jayarivú torkokból zengtek elő... S hallgatták az ismeretlen madarak szárnycsapásait, a feltámadt gyerekek zsivaját, a szél, a szárnyak és a mély folyó habjainak dalát. S hallgatták a zene-fa gyümölcseinek dalát, a lombok alatt olvadó jégcsapok dalát, a madárfütty-olvasztotta jégcsapok dalát. Sípoltak az édesnád sípok, daloltak a felhők, aranyosra váltak a dalok fenn az ágak magasában, fenséges visszhang kélt a sziklameredélyeken, megcsillant a tiszta vizek fölött repkedő halak uszonya, és szélesre tágultak az egek, hogy befogadják a képtelen álmokjálmodóját. Így Antel maga is álommá változott, így az álmok túlélték a földön fekvő embert, aki életet adott nekik, s így az alkotás erősebb és hatalmasabb lett, mint az alkotó, így mesélték ezt a történetet azok, akik valóban tudják. Mikolct Anikó fordítása Varga Imre bércbálvány Iszonyú: — mint versnyi-mély kutak csöndje mely a fülben már-már zenévé omlik. Iszonyú a kő. Egy irdatlan jel köbe öltözött A rétegek a palák a számtalan kristályszerkezet a fémet teliérek renti bomlott tüzek vonják magukhoz a keménység deleje A tömbök nagy ölükbe vennék Milyen szűk a tér — akár dadogva is — a nagy formákra bogy visszafelelne S a Tér meglazul szétszakad ott belelóg egy felhő ott egy tó s amott egy égdarab Nem mozdul Az éjszaka burka lefeslett róla Védtelenül keményen áll Egy mennyboltnyi súly a földbe — Vállain nagy forró nyarak — tollászkodó zömök madarak — A tél pengéi karcolják szívét Érett hóid a vállain Egy mennyboltnyi hold a földbe nyomja Mély arca a szelek fészke s ahogy kitódul a szél a történelmi ráncok közül akkor mintha látszana az arca A? ajkak Az égnek támasztott homlok
