Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

bocsátott rájuk, és szárnyaikból bő zápor zúdult a földre. A fák ágain más madarak fütyülnek, és füttyük jégcsappá fagyott a lombok között.

— Senki sem értheti meg az istenek torz gyönyöreit.

Sírt a látóhatár, könnye elöntötte a gyökereket, tengerré váltak a folyók, s az égbolton átfutott a mennydörgés chipewa-éneke:

Mindig szánom magamat, ha végigvonszolnak az égen.

Később, mikor Antel nem összpontosította figyelmét akkora erővel, a fagyon áttört egy jóságos sugár, a madarak fölmelegítették szárnyaikat, üresen hagyták a faágakat, jégcsappá fagyott füttyük felolvadt, és dallal töltötte meg a mezőt.

így meséltek, és szavuknak igazság-íze volt. A múlt homályából jóságát és megértését is felidézték. ,

— Nincsenek emlékeim, ki tudja megmondani, hogy éltem-e vagy sem?

Antel azon fáradozott, hogy minél többet adhasson egy-egy teremtményének.

— Előlegbe adom neked az emlékeidet.

— S amit ezentúl élek át? Nem, nem akarom az átéltek emlékeit.

— Még nem éltél.

— Miért születtem felnőttnek?

— Megszülettél. Ez elég.

— S a gyermekkorom?

Antel álmainak gyermekeire gondolt, a meg nem teremtett madarak énekére, és emlékekkel ajándékozta meg az álmaiból kilépőt.

— Most már vannak emlékeid — mondta. Máskor felcsillant a szeme; az égre nézett, emlékei egére.

— Már mindent elfeledtem, amit egyszer átéltem.

Antel hallgatott, merev tekintetét benső idejére szögezve.

Most.. .

... A lázadó sürgette Nam Yavarít. A többiek tiltakoztak.

— Félelemből tiltakoznak — folytatta a lázadó.

— Azt gondoljuk ...

— Nincs mit gondolniuk, és mégis gondolkoznak! Gondolkozva születtek meg, vagyis halva születtek, ezért mindennap egy fokkal végérvényesebben halottak. Mert a halálnak is vannak fokozatai, a halálban is vannak eltérő mélységek.

— S te nem félsz? — kérdezte valaki.

— Erősebb vagyok, mint Antel, mert én vagyok a lelkiismeretfurdalása. Ti azért vagytok gyöngék, mert azonosak vagytok Antel álmainak megbocsátásával, a bűntettek bocsánatával.

Nam Yavarí megfogta Idlar kezét.

— El kell pusztítanunk, különben ő pusztít el minket — folytatta a hang. Az álmoknak túl kell élniük álmodójukat, felül kell múlniuk az ő hatalmát.

— Ki adott nekünk életet, ha nem Antel? — tiltakozott valaki más is bizonytalanul.

— Ki adja nekünk a halált, ha nem Antel? — kérdezett vissza a lázadó. — Ki gyilkolja a gyermekeit, madarait, falvait és egész világát, ha nem Antel? Ki, ha nem ő?

A tömeg tiltakozó moraja mérséklődött.

— Mindent gyávának teremtett — folytatta a lázadó. — Én vagyok tévedéseinek lelkiismerete. Félnek lázadni, inkább elillannak, mintsem hősökké váljanak. Mert a hősiesség tiltott dolog ebben a világban, ahova játékszereinek teremtett bennünket, hogy szabad idejében játszadozhassék velünk, s mi még boldogok is vagyunk.

Többen lehajtott fejjel álltak, a gyengülő morajból néhány hang tört elő:

— Ö a mi atyánk.

— Istenünk.

— Teremtőnk.

A lázadó a földön fekvő alakra mutatott.

— Az atyáknak, isteneknek és teremtőknek győztes álmaik által kell meghalniuk.

— Amikor nevet...